ez egyfajta kegyelmi állapot, magyarázta. de nem olyan, hogy mindent nagyon jól csinálsz, és cserébe semmi rossz nem történik.
igyekszel ugyan, de tökéletlen vagy. elölhagyod a félig kipakolt táskád a konyhapult mellett, aztán a teáskanna felé nyúlva levered a grillsütő tetejéről a mézesüveget. röptében megpróbálsz utánanyúlni, amitől az gellert kap, majd pörögve éppen a táskába esik. általában ilyen az életem. szédítő hullámvasutazások végén üvegtörés nélküli puha landolások egy táskába gyűrt pulóveren. az ember megéli a szédülést, megtapasztalja a már kontrollálhatatlanná váló mozgás kényszerpályáját, előre érzi a szöveteiben ahogyan pillanatokon belül csattani fog, de mégsem. az érkezés végül lágy és csak a vélt fájdalomtól sajogva tanulja meg a leckét. miközben minden ép marad.
egy ideig ezek vannak.
aztán, miután már az egészet lényegében elfelejtetted, a szemed sarkából meglátod, ahogyan megbillen valami. egy gyors, ösztönös mozdulattal a táska helyére mozgatod a tenyered, majd nemsokkal utána meg is érkezik bele ami mozdult, és te finom tartással megmented a zuhanástól. de ezúttal nem egy üveg az, hanem konkrétan az életed.
nagyon tetszik ez az írás, találó, finom és pontos.
köszi!
most alakul bennem több minden ezzel a témával kapcsolatban, szeretnék valami hosszabb lélekzetvételűt is írni róla, amihez gyűjteném azoknak a megéléseit, akik tapasztaltak hasonlót. ha van kedved, nyáron a Waldorfeszten ott leszek, és talán egy beszélgetős programot is sikerül oda összehozni, nézz be rá!