az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva
Kategória: nempróza
otthont terítesz a fák közé mire megérkezem
odaköltözöl, belesímulsz a táj mintázatába
de nem mártózol bele a mélybe azon az éjjelen
a réten átvágva megérzem széthagyott jeleidet
hallom a különös ritmust ami az erdőn végigvezet
lépteimből születő ösvényeken, bele, az éjszakába
hogy eltűnjünk reggelig, szót se váltva
mint szélcsendben a kis tó hullámai
víztükrünkben a parton álló fákat csodálva
csak a mező, az ég és a ménes,
a mező szélében édes
szétcincált szalmakazal,
ha kesernyés lenne az őszi avar
csak az ég, csak az illat sodrása,
egy pata koppan a botlásba,
ott van a párta és ott van a csűd,
húzd ki belőle kérlek a tűt
pej fürtjeidben a régi kacaj
libben-e újra ha elfut a baj?
ott van a rét, és a vízben a gally,
ködbe merül minden tétova zaj
földben a fa, és fában a tűz
szétrobbant törzzsel fekszik a fűz
tövénél takargasd majd be magad
kint hűvös árnyak, benned a Nap.
a révész haladéktalanul vigyen át a túlsó partra
a kikötő lámpáit gyújtsa ki, ahogy szokta
és a lejtős út a töltések között sodorjon haza
fülemben zenével, félvakon, sietve
az irányfények vigyázzák, hogy lépteim sikere
ne rajtam álljon,
ami volnék, hogy mindaz hazataláljon.
mert otthonról eljönni se volt kedvem,
adja hát vissza az időt is, amit elsiettem.
így szólt a néma fohász a folyóparton
és a kis rét nem tudta, mit is mondjon
hiszen ott rév sohasem állt,
csak néha olyan, aki ugyanígy – véletlenül –
odatalált.
bele a csendbe,
a meztelenbe,
bortól fénylőbe
gyere ma este,
bőrödre éhes
a naplemente
s ha hallgatsz én
akkor is hívlak,
tűznek és szélnek,
fagynak és télnek,
vígasztalónak,
élő mesének.
vízre tenni hogy sodorja
ha itt többé nincsen dolga
csomagolni oltalomba
menni vele hogyha volna
fonál még rátekeredve
megragadni meg lehetne
maradni ha volna kedve
ittlétével egy lehetne
kis öbölben partravetve
olvadhatna esti csendbe
nem tovább mint egy dagályig
part és víz míg egyre vágyik
de ha többé nincsen dolga
víz ölelje, hadd sodorja.
nem rezzen a felszín
nem sikkan a sóhaj
pórusainkban néma az óhaj
együtt moccan a kéz a folyóval
összekomázik a bőrrel a sodrás
vér ver az érben mint kicsi holtág
tér nyugovóra az éji mennyország
(Nomád bár, 1692. fkm)
felkér a szél
az élet kitalál
hogy tánc legyél
játszott halál
oltott tűz
és égetett kehely
nyomtalanul
létemre lelj
fenyvesben ébredő fénykoszorú,
sugaram,
most légy szomorú,
létem odavan.
kínomat fesd fel az égre:
felfeslett az idő szövedéke.
© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu
Hemingway © Anders Norén