az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva
the cure for anything is salt water
Isak Dinesen / Karen von Blixen-Finecke
— sweat, tears, or the sea
tekinteted lelassítja az időt.
megmutatja a dallamban a csendeket,
cselekvésben a nem–cselekvést
kiemeled a belső ízeim, mint a só.
nem adsz hozzá, nem veszel el,
csak érthetővé, elérhetővé teszed
fel fogod ismerni önmagad, ha egyszer megízleled?
a Biokovot térkép nélkül, két másfélliteres palacknyi vízzel indultunk el megmászni. nagyjából másfél óra múlva mindkettő olyan meleg volt, hogy inni már nem mertünk belőle, csak a hajunkat megvizezni vele és megnedvesíteni a szánkat. egyértelmű volt, hogy az egyenes irány helyett – ameddig lehetséges – muszáj az olívaligetek árnyékocskáit követve haladni. a tenger száraz, sós illatában kerülgettük a teraszok kőfalait és a vízmosások árkait. így persze elég hamar eljött a pillanat, amikor már fogalmunk sem volt, hol vagyunk. bár a cél, a hegytető, még ott fehérlett felettünk.
észrevettem, hogy jóideje nem szólunk egymáshoz. hunyorogással és szemöldökráncolással kommunikáltunk csak. feladtuk. de még további egy óra volt mire szintben az öböl felé haladva elértük a falu útját, és aztán a falu szélén a forrást, ami valószerűtlenül bő, hűs vízzel zubogott bele a völgyébe.
kutyák voltunk. reméltük, nem látja senki. kutyák, akiket otthagytak valahol, és ők elhitték, hogy örökre elveszett az éltető falkavezér, de végül mégis visszatért. ráztuk magunkat örömünkben, és tudtuk, hogy amint elég közel érünk, mielőtt remegve, kaffogva, egész testtel belevetjük magunkat, óhatatlanul elkezdünk majd nyüszíteni.
otthont terítesz a fák közé mire megérkezem
odaköltözöl, belesímulsz a táj mintázatába
de nem mártózol bele a mélybe azon az éjjelen
a réten átvágva megérzem széthagyott jeleidet
hallom a különös ritmust ami az erdőn végigvezet
lépteimből születő ösvényeken, bele, az éjszakába
hogy eltűnjünk reggelig, szót se váltva
mint szélcsendben a kis tó hullámai
víztükrünkben a parton álló fákat csodálva
csak a mező, az ég és a ménes,
a mező szélében édes
szétcincált szalmakazal,
ha kesernyés lenne az őszi avar
csak az ég, csak az illat sodrása,
egy pata koppan a botlásba,
ott van a párta és ott van a csűd,
húzd ki belőle kérlek a tűt
pej fürtjeidben a régi kacaj
libben-e újra ha elfut a baj?
ott van a rét, és a vízben a gally,
ködbe merül minden tétova zaj
földben a fa, és fában a tűz
szétrobbant törzzsel fekszik a fűz
tövénél takargasd majd be magad
kint hűvös árnyak, benned a Nap.
hajnalban a harmatos fűben, keresztül kerítések nélküli kerítéseken, a széltől susogó, de másképpen néma szőlőhegyen, lapos bazalttal támasztott teraszokon át bejárom amit bejárni bírok. így lesz enyém a birtok, mandula és dió, füge és naspolya, körte, szilva és fűszerek, mert rajtam kívül, úgy néz ki, nem kellenek senkinek. embernek ma már csak zárható hajlék, de a tájnak – azt súgja – gazda kell: olyan, aki benne otthonra lel, titokban ágakat metszeget, ha kell áthelyez pár követ, és időnként újra jön, hogy az ég alatt a tájképeket, ha nem is festi le, de valaki lássa. a fények tovasiklásában hogy legyen kompánia, mint Monet-nak Rouen katerdálisa.
annyira friss a dió, hogy még le lehet húzni róla azt a csonthéj alatti, vékony hártyát is, ami később aranybarna lesz. most még majdnem fehér. a húsa pedig nedves, a hártya nélkül édes és egyáltalán nem csípős.
egy földbe ágyazott lapos kövön töröm fel őket. mezítláb, törökülésben.
a kő átmenet nélkül illeszkedik a diófa gyökerei által ívesre domborított mohás fű vonalába. évszázadok óta együtt koptatja szél és eső mindkettőt.
Pannonia provinciája volt ez, ahol ülök, és kicsit az még ma is. a lényeg nem sokat változott. nem messze tőlem, a dűlőút mellett, kapáláskor félredobott kövek halma. az út kikerüli, ugyanúgy, ahogyan akkor is kikerülte. a régi rézsűk, a régi ívek ma is az ideálisak, hiszen muszáj volt a természettel, és az abban együttműködni kénytelen – bölcs – ember képességeivel összhangban megalkotni őket. a barbáriumba visszatértek a barnamedvék. itt, a limes vonalától délnyugatra csak az aranysakálok lopják el a fejem alól a párnának használt gyapjúpulóvert.
az erkély, a szőnyeg, mint puha paplan
ölel, és beszél a város alattam.
nem magyarul van, de bennem az érzet,
felduruzsolgat az alkony a mélynek.
szekrénybe rejtett fészek az élet,
de csak ki-kicsalják néha a fények:
dobban a teste, nincs mozdulatlan,
nem marad az öröm kimondhatatlan
összepakolva vár minden kincse,
nincs kisimítva az inge, de így se
találsz soha ennél finomabbat.
van hely, ha eljössz, itt befogadnak,
és ha ablakot nyitsz ki magadban a Napnak,
ő ágyat vet majd a fénysugaraknak.
a révész haladéktalanul vigyen át a túlsó partra
a kikötő lámpáit gyújtsa ki, ahogy szokta
és a lejtős út a töltések között sodorjon haza
fülemben zenével, félvakon, sietve
az irányfények vigyázzák, hogy lépteim sikere
ne rajtam álljon,
ami volnék, hogy mindaz hazataláljon.
mert otthonról eljönni se volt kedvem,
adja hát vissza az időt is, amit elsiettem.
így szólt a néma fohász a folyóparton
és a kis rét nem tudta, mit is mondjon
hiszen ott rév sohasem állt,
csak néha olyan, aki ugyanígy – véletlenül –
odatalált.
ez egyfajta kegyelmi állapot, magyarázta. de nem olyan, hogy mindent nagyon jól csinálsz, és cserébe semmi rossz nem történik.
igyekszel ugyan, de tökéletlen vagy. elölhagyod a félig kipakolt táskád a konyhapult mellett, aztán a teáskanna felé nyúlva levered a grillsütő tetejéről a mézesüveget. röptében megpróbálsz utánanyúlni, amitől az gellert kap, majd pörögve éppen a táskába esik. általában ilyen az életem. szédítő hullámvasutazások végén üvegtörés nélküli puha landolások egy táskába gyűrt pulóveren. az ember megéli a szédülést, megtapasztalja a már kontrollálhatatlanná váló mozgás kényszerpályáját, előre érzi a szöveteiben ahogyan pillanatokon belül csattani fog, de mégsem. az érkezés végül lágy és csak a vélt fájdalomtól sajogva tanulja meg a leckét. miközben minden ép marad.
egy ideig ezek vannak.
aztán, miután már az egészet lényegében elfelejtetted, a szemed sarkából meglátod, ahogyan megbillen valami. egy gyors, ösztönös mozdulattal a táska helyére mozgatod a tenyered, majd nemsokkal utána meg is érkezik bele ami mozdult, és te finom tartással megmented a zuhanástól. de ezúttal nem egy üveg az, hanem konkrétan az életed.
© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu
Hemingway © Anders Norén
