mert a menedékekre szükség van,
és nem lehet őket kerítéssel megvédeni,
— mert az láthatóvá teszi őket —
hanem az kell, hogy mozogjanak,
vagy észrevétlen mintázatok legyenek,
mint a meztelen talpad nyoma,
ha a kedvenc dalodat táncolod.
némán.
Címke: tánc
visszhangokba ébredek.
felkelve először körbejárom a szobát, mintha bizonyítékokat keresnék
arra, amit amúgyis tudok, ami a hidegségén is érződik: a lakás üres.
térdmagasságig gomolyog benne a szomorúság. örvénylik, ahogy mozdulok.
felkeveredik a lépteimtől, és végül lassan, kénytelenül belélegzem.
lesietek a keskeny falépcsőkön. megnyikordulnak.
közben a korlát fényesre kopott részeivel játszik a kezem.
az alagsori nagyteremben két ember táncol.
az egyik,
tekintetével a termen kívül,
lágyan elemelkedve és visszaérkezve, hatásoktól megkeveredve,
mint az ablakon kívül az avar.
ismeretlen érzések szövedékének változó képét rajzolgatja az ösztöne.
a másik láthatatlan.
mozgása gördülő, kúszva mozdulatlanságokba zökkenő.
tenyerével alátámasztva az érkező meztelen talpat:
a látható táncos minden lépését követi.
találkozásuk forró pillanat,
semmiség a köztes időt kitöltő végtelen nemtalálkozásban.
nincsen botlás. nincsen zaj. a porszemek
egyesével siklanak ki a lágyan
érintkező felületek közül.
néztem az öregasszonyt, ahogy táncol a költővel. esteledett, a zene alig szólt, szinte csak képzeltük a nyugatbalkáni kesergőt. a körfolyosón ültünk, a lábam a korlátnak téve, és a belső udvar szemközti oldán a kivert üvegű ablakokban fel-feltűnt a két táncoló alak. az öregasszony lényegében magával a tánccal táncolt, a költő pedig csak a jelenet kedvéért. aztán valaki spagettit tálalt a barnássárga falú folyosón, barnássárga fények között, a mindenhonnan előkódorgó barnásszürke ruhás alakoknak. vacsoraidő. a körfolyosón ültünk, titkokon gondolkoztam, az öregasszonyon, akinek — valami szinte képtelen módon — felerészben tulajdonjoga lett a feltört szint egyik lakásában. az egyik szomszéd házban lakó haragosunk suttogta el nekem elkeseredetten valamelyik nap. az öregasszony ezek szerin valójában titkos őrangyalunk, de nem beszél róla, és így minden marad a régiben. szerencsére. és ezáltal mindegyikünket megment egy kicsit. kivéve persze a költőt. őt nem lehet megmenteni, neki az egész élete olyan, mintha a ceruzával írást azzal helyettesítenéd, hogy egy ceruzavonal-vékonyságú csík kivételével végtelen szélességben radíroznál ki mindent. ha az ember más kárán tanulhat, ő maga a tökéletesség kulcsa. iszik, élénkítőkkel és altatókkal tartja fenn az álmatlanság és a félálom ritmusát. iratokat hamisít és mintegy mellékesen, ahogy jár-kel a világban, tudatmódosító szerek kerülnek hozzá és tőle másokhoz. selyem. bejárja a helyeket ahová értelmetlen merészkedni, és visszatér — bár sebesülten — de kezében az írásokkal, amikről addigra már nem tudja mit jelentenek.
