vályogfalú, fehérre meszelt parasztházban ébredek.
apró, kósza fények, az ágynemű mérhetetlenül nehéz,
a vászon óvó súlyával érint,
minden fehér,
vagy fa,
a mennyezetet nézem, hanyatt
keveredik a fa és az ágynemű illata.
aztán beülök a vastag ablakpárkányba,
a Nap a dombokon túlról már a hátamat süti,
de még nem mozdul a harmat.
az ágyban halk, szuszogó alvás,
hangtalanul megyek ki az ajtón.
fürge a reggel, csíp a hűvös,
összeütöm a sarkam ahogy
kilépek a kapun,
le az utcán, végig a falun.
kenyérért megyek,
meg tejért megyek,
meg
jókedvemben megyek.
