Címke: rókatündér

az első kérdés persze nyilván az lehetne, hogy egyáltalán hogyan lehetséges, hogy beengedtek engem abba a templomba a rudrakshafa-termésekből fűzött málával a csuklómon.
feltételezhetnénk, hogy elsősorban azért, mert szövetkabátban és öltönyben voltam. a kinézetem nem volt zavaró. odakint jeges szél fújt. vagy mert szükséget szenvedtem valamiben. vagy elesett voltam. vagy éhes, azért. de nem.
egyszerűen csak elég jól ismertek. jópár éve laktam a régi malomépületben a patak felső folyásán. azt is tudták már, hogy amiben hiszek, nem összeegyeztethetetlen a helyi hagyományokkal. sőt, az emberre saját magára nézve kicsit még talán szigorúbb is volt, másokra nézve pedig megengedőbb. így nem volt nehéz.
én pedig tiszteletben tartottam hogy ők vannak itthon (például ezért az öltöny és a nyakkendő). és a tanítójuk híre sem volt ismeretlen az országban, ahol születtem. tisztelték ott is, csak itt, a templomban, valahogy másképp.
ezért nem jártam oda, igazából. de most beengedtek és meleg kézfogásokkal fogadtak. megtisztelő, hogy eljöttem. a tél mélyének fényünnepén. hogy viszonzom a bizalmat, a nyitottságot, amivel gyógyító főzeteim iránt vannak. a távoli, keleti hagyomány iránt. hogy én sem zárkózom el. híd épül nyugat és kelet között. satöbbi.
persze tudták: jöhetek, nekem nem tiltja semmi. az én hitemben kevesebb a tabu. ezekről néha kérdeztek is, tőlem szabad volt: nem számított, hiszen csak idegen szokások felől érdeklődtek. mint kiderült, tabu volt a halál. tabu volt a születés. sőt, tabu volt az is, hogy az a szigorú tekintetű, vörös hajú, harminc körüli, beharapott szájú fitos kis nő, aki épp felém lépkedett (de még nem vett észre), miért boldogtalan.
a balján érkező germánszőke fiatalember kezet nyújtott, viszonoztam a kézfogást. és többesszámban köszöntem nekik. a férfi tekintete közönyös volt, a nő viszont összerándult a pillantásomra. hunyorra húzott szemeivel ölni tudott volna, de ritmuskésés nélkül továbblépett. az érzései közben úgy szaladgáltak a szívén, mint parázson felhevült forró vaslapra fröccsenő, a barázdák között gyöngyökként elforrva pezsgő vízcseppek. belepirult és aggódott, hogy észreveszik. de ahogy kilélegzett, hallani lehetett, hogy tetszett neki. a pofátlan egyenességem. és az ő bűnös titkai. azok is. sajnos.
én persze nem azért mentem oda, hogy a kedvében járjak. hanem hogy emlékeztessem, hogy a kéz érintését, ami reggel összegombolta a ruháján a hátsó gombokat, nem álmodta.
bevásárolni indult otthonról. hozzám. gondolom szeretett volna az ünnepi vacsorába a pulyka mellé egy kis önazonosságot és tiszteletet is. hogy ne legyen túl száraz. vagy, ki tudja mi.
a mise végeztével hazamentem. egyedül. az elkövetkező hetekben az ölelése, ha lehet, még hevesebb lett ugyan, de sokkal nem voltunk előrébb. bár már legalább tudta, hogy vágyik ezekre a titkokra. mert amíg nem tudod, hogy mire vágysz, addig nem is tudsz végre nem vágyni rá.