a kutyák tanácstalan őrjáratára ébredtem. végigszagolták az ágyról lelógó kézfejemet, orrukat odanyomva beleszuszogtak a lenvászon szálai közé, aztán megálltak és belehallgattak a lélekzetembe. óvatos farkcsóválással vették tudomásul, hogy felébredtem, és várakozóan néztek rám. látszott a sötétben a tekintetük, de csak egy pillanatig. tudták, hogy lassan mozdulok, a helyzet pedig rendellenesebb volt ennél a szemükben, így egy összeszagolós fordulóval odébbálltak, ketten, egyik a másik után, ki a házból, a nehéz rozsdaszínű függöny széle mellett, a résre hagyott ajtón.
kihúzódtam az ágy széléig, felültem, halkan a talpamra álltam és kilépdeltem az ajtóig. ki az éjszakába. közben már én is hallottam a hangokat. víz csobogását, amint edénybe öntik, vásznak zaját és a család beszédét, a családét akik befogadtak. már mindenki ébren volt. megkezdődött a vajúdás.
elsétáltam a háztól, hűvös homok a talpam alatt. a fáklyák fénye alig szűrődött ki, álltam a csendben és az eget néztem. as-simāk ar-rāmiħ, as-simak al-a’zal, at-tarf, az-zubānah. a medvék szemének őrzője vigyázta a tavasz ébredését, a fegyveres a fegyvertelenét, amely a nyár meglassító meleg tekintetének uralkodása alatt járja majd be útját. al-himarain. ott állt a két szürke csacsi is, szimplán, kitartóan. ash-shi’ra, ash-shamiyyah, ar-rijl al-jabbār, al-murzim, na’ir al-dabaran. a vadász, akinek a folyó mindkét partján vannak kutyái, már nyugodni készült, és előtte vonult a sokaság. csípősen friss volt a levegő. visszahúzódtam.
újra hanyatt feküdtem az ágyon. a zajokat hallgattam, az apró neszeket, az elsimuló fájdalmat. az óvatos lépéseket az ajtómig. és a ház asszonyának halk hangját, ahogy szólt, hogy megszületett a gyermek. ikhtıyar, çoçuk doğdu. már szájában volt a datolya. biliyorum. hoş geldi.
