web analytics

az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva

Címke: menedék

késés

az ölembe teszem a táskám és előkotrom a fülhallgatót, mint mindig, amikor egyedül utazom. szép lassan kiszedegetem a szivacsból a száraz pelyvát, ami valamelyik erdőszélen szóródhatott a zsebembe. nem sietek, az ülések alól felszálló meleg eltompít, kimossa belőlem a fázást, amit a kaptatók fáradtsága hoz az őszi alkonyba. elindítom a lejátszót és előveszek egy könyvet, de egy fél mondat után már alszom is. a könyv tompa puffanással érkezik a táskámra: hallom, de nem mozdulok – nem törékeny dolog.

egyszer csak felébredek. résnyire nyitom a szemem, hogy megnézzem, hol járunk. feje a vállamra hajtva, az én fejem meg az övére, érzem a jóillatú hajszálait az arcom alatt. a vonat már bent áll az állomáson.

át kell szállnunk, Rosszgyerek! moströgtön. – súgom neki, miközben óvatosan leveszem a combomról a kézfejét.

juj! – mondja hunyorogva-pislogva. sebtiben felnyaláboljuk a szanaszét cuccainkat: pulóvert, táskát, vizespalackot, és nevetve ugrunk le a peronra. odalent bolondozva összecsapja a lábait. három hang. szoknya, harisnya, bakancs.

aztán megint felébredek. a vonat éppen befut az előző állomásra. nem kell sokat néznem, megismerem a fákról. elteszem a könyvet, magamra dobom a táskát, egy dal közben pont véget ér, és már indulnék lefelé, amikor a nő, aki valamikor leült velem szemben, utánamszól: „ezt most maga is itthagyja?” – mondja némiképp megbotránkozva, és felém nyújt egy rozsdaszínekkel csíkos kötött női pulóvert.

határjárás

Buzzati - La balena volante

mert a menedékekre szükség van,
és nem lehet őket kerítéssel megvédeni,
— mert az láthatóvá teszi őket —
hanem az kell, hogy mozogjanak,
vagy észrevétlen mintázatok legyenek,
mint a meztelen talpad nyoma,
ha a kedvenc dalodat táncolod.

némán.

crab cider // vackorbor

a kertben ültem.
a kertben, amit végül egy vasárnap délelőtt találtam meg.
a kifulladástól a kormányra támaszkodva,
félbeszuszogott szavakkal mesélt róla először.
megrészegülten bicikliztük be a környék rejtett helyeit,
senki sem tudta merre jártunk,
de nem is bírt volna senki lépést tartani velünk.
fehér ruhája követhetetlenül egyszerre volt
a beteljesülő mesterkedések nevetése,
és a kergetőzés felmérhetetlen vadsága.

azon a vasárnapon nekiindultam az utcák sorának,
amik felfutottak a hegyoldalra,
és egyszerűen csak hallgatóztam az ébredő zajokat.
más történeteiből tudtam: az öccse ilyenkor szokott fát vágni.
odaértem.
csak álltam, és néztem a fenyők közé rejtett menedéket.

aztán a fák megváltoztak, és nem volt többet menedék.
nem járt már arra, és
sokáig én sem,
legközelebb csak akkor,
mikor már pusztán hírből tudtam, hogy létezik,
és él, valahol,
máshol.

na, akkor
elmentem, és a kert várt.
vasárnaponként, titokban jártam oda azután,
ápolni a fákat és gondozni a rétcsíkokat közöttük.
aztán még több idő telt el, és
végül
ott ültem a kertben, az almáskertemben.
csend volt, mozgás is alig. alkonyodott. hűvös volt az este.
a kert élt, és élhető volt,
de nem volt az én örökségem.
még valami kellett volna ahhoz.

távoli helyről

távoli helyről érkeztünk csendben hordozva magunkban az üzenetet az indulásunkból származó ígéretet ami egyszer összetalálkozva majd megvalósul és akkor az a pillanat létre hozza majd újra a lényeget magát – lehetett volna ott az arcodat megpillantva a köves hegyoldalon felfelé kaptatva a bükkfák árnyékában de valami a levegőben továbbforgatta az időt következő találkozásunkig amikor már nem ez már nem erdő hanem a város volt körülöttünk és találkozásunk a zűrzavarban nem került helyére a láncolat megszakadt az üzenet elveszett az ígéret szövedéke felfeslett és aztán visszatérve a fák közé egyedül azt keresem hogy merre vezet mégis tovább ez az út elalszom majd később müge-illatban ébredek ugyanott a kövekkel szórt hegyoldalon lombok alatt egy kis tisztás mellett megyek tovább hiszen a folyópartig borzasztó hosszú az út de ott virágzik csak a kikerics te meg távol még a folyó is köztünk de az erdészeti úton a porban a bakancsomat nézve ahogy a sokadik lépés egyre csak felfelé vizes a hátam a hátizsák alatt és nincs velem senki még a fenyőerdőbe érve sem lankák sziklák és avar meg rét két napja nem láttam embert madarak és bogarak és fák és illatok és ne gondold hogy én ott vagyok mert megszűntem magam lenni hullámzik bennem a körülöttem és nincs szélem elveszett így mászik belém az ős-félelem: kicsiségem – míg meg nem adom magam neki és zihálva egy fatörzsre leülve előrehajtom a fejem csend percekig csend aztán újra elindulva beszélgetni kezdek kinyílnak az érzékek megjelenik amit eddig magam mögött hagytam és a múlt percek egyszerre itt beszélgetni kezdek de nem hallok szavakat mert nincsenek mégis értenek mégis értelek és hogy nem vagy sehol nem gyűlölöm tovább mert bár itt van helyed de ha nem vár már csodát benned a lélek ha nem szeretnéd mit remélek ami itt volna rész belőled nem volna elég hisz itt kell legyen minden részed aztán ha a hegy szélére érek ami alattam elterül végtelen tágas de a sziklaperem másik felén a fák velem állnak alattuk a füvesen találok magamnak ágyat karnyújtásnyira többszáz méter mély levegő libegő lepedő sötét lesz és nem marad más velem csak a legapróbb fények és a legapróbb árnyak jóéjt nem kívánnak de befogadják álmomat ami most nem történet nem áldás nem kárhozat csak a fáradtság tiszta sodrása reggelig amíg a levegő napfénnyel újra megtelik

la balena volante

nincs külső menedék, nincs általános fegyverszünet,
de végül — jobb ha tudod, hogy — egyesével
különbékét kötöttem a helyekkel, amikkel kellett.
hiszen ártatlanok.

a Lapos vízszagú, tompa éjjeleiben való örökös kergetőzéssel,
a szabolcsfalusi Fehérhegy hidegen tétova nyugalmával,
Bányapuszta szélráncibált ködfüggönyével,
Kisújbánya surranó patakjában a molnárkákkal,
az Amádévár rozsdás patkókat rejtő oldalával,
és a Malomvölgy cinkosságot játszó hazug zsombékcsomóival.
egyszer még azokkal is.

azért van ez, mert tudom a titkot, vagyis,
valójában a zsebemben hordom:
papírból van a héja, és
ha szerencsém van
esik az eső és épp mezítláb vagyok,
ha szerencsém van
nincs rajtam csak szakadt ruha, aminek nem árt a sár.

aztán ha kedvem tartja megfordulok,
fogom magam, és odasétálok.
egészen
pont
oda
aztán ha kedvem tartja megfordulok,
fogom magam, és odasétálok.
egészen
pont
oda
.

Almayer Inn

ha Liv Deverià megérkezik, biztos lehetsz benne,
hogy nincsenek vendégek a fogadóban.
nem árulhatom el, honnan tudja, de sosem téved.
szieszta idején,
mezítláb jelenik meg a poros úton a kapunál,
aztán átsétál a füvön, egyenesen az asztalkához,
ahol Dira, Ditz, Dood és Dol ülnek,
olívát esznek és vizet isznak.
az élet vasárnapot tart.
a tenger pihen.

© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu

Hemingway © Anders Norén