kavicsokat vittem a kertkapud mellé a virágágyásba,
és úgy rendeztem el őket,
ahogyan a csillagok vannak
a téli égen az Orion öve körül.
sötét volt.
az is lehet, hogy szétkaparták a kutyák másnap reggelre.
felálltam a magas útpadkára és — ahogy a lámpánál állt a buszod —
(a busz, ami nem áll meg a kis megállókban,
ami — ha nem kap pirosat — arrafelé csak átrepül a házak között)
némán és mozdulatlanul néztem,
ahogy alszol némán és mozdulatlanul.
kiabáltál még valamit, egy utolsót, búcsúzóul, én előre néztem,
és a hátam mögül a hangod beleveszett a völgy sötétségébe.
a szélső házak árnyékából az apró lányok szétszaladtak ezzel az egy szóval,
bele az erdőbe, millió felé, és mindenhonnan ismételték,
játékosan, mint egy dallamot, mint jelentés nélküli ritmust,
és a jelentése el is veszett végül,
csak a csilingelése maradt meg, hazáig.
