az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva
Címke: kertecském
otthont terítesz a fák közé mire megérkezem
odaköltözöl, belesímulsz a táj mintázatába
de nem mártózol bele a mélybe azon az éjjelen
a réten átvágva megérzem széthagyott jeleidet
hallom a különös ritmust ami az erdőn végigvezet
lépteimből születő ösvényeken, bele, az éjszakába
hogy eltűnjünk reggelig, szót se váltva
mint szélcsendben a kis tó hullámai
víztükrünkben a parton álló fákat csodálva
annyira friss a dió, hogy még le lehet húzni róla azt a csonthéj alatti, vékony hártyát is, ami később aranybarna lesz. most még majdnem fehér. a húsa pedig nedves, a hártya nélkül édes és egyáltalán nem csípős.
egy földbe ágyazott lapos kövön töröm fel őket. mezítláb, törökülésben.
a kő átmenet nélkül illeszkedik a diófa gyökerei által ívesre domborított mohás fű vonalába. évszázadok óta együtt koptatja szél és eső mindkettőt.
Pannonia provinciája volt ez, ahol ülök, és kicsit az még ma is. a lényeg nem sokat változott. nem messze tőlem, a dűlőút mellett, kapáláskor félredobott kövek halma. az út kikerüli, ugyanúgy, ahogyan akkor is kikerülte. a régi rézsűk, a régi ívek ma is az ideálisak, hiszen muszáj volt a természettel, és az abban együttműködni kénytelen – bölcs – ember képességeivel összhangban megalkotni őket. a barbáriumba visszatértek a barnamedvék. itt, a limes vonalától délnyugatra csak az aranysakálok lopják el a fejem alól a párnának használt gyapjúpulóvert.
aprókat rezzent a vigyázó szél a fűzfák vízbe hajló ágain. az árnyékos parton két kislány mászik épp a vízbe, óvakodva egyensúlyoznak a gyökerek lépcsőjén agyagtól csúszós lábaikkal. a hullámok üdvözlésképpen símogatnak egyet-egyet rajtuk.
távolabb minden mozdulatlan. az apró öböl és mögötte a sziget.
egy csónakban egy fürdőruhás lány alszik. párnája összegöngyölt ruha, fejét laza kendőként viselt, vékony sporttörölközővel árnyékolja.
a fűben halmozódó faforgácsra halk jajdulás után egy vércsepp pottyan. tompa szitkozódással valaki a szájába veszi az ujját.
a távolban, alig a horizont fölött, az égen egy fura kis felhő úszik. úgy néz ki, mint egy deszkán elnyúló macska. ugyanennek a felhőnek – a másik oldalról, innen úgy százhúsz kilométer távolságból nézve – égre vonyító farkasfej alakja van.
vályogfalú, fehérre meszelt parasztházban ébredek.
apró, kósza fények, az ágynemű mérhetetlenül nehéz,
a vászon óvó súlyával érint,
minden fehér,
vagy fa,
a mennyezetet nézem, hanyatt
keveredik a fa és az ágynemű illata.
aztán beülök a vastag ablakpárkányba,
a Nap a dombokon túlról már a hátamat süti,
de még nem mozdul a harmat.
az ágyban halk, szuszogó alvás,
hangtalanul megyek ki az ajtón.
fürge a reggel, csíp a hűvös,
összeütöm a sarkam ahogy
kilépek a kapun,
le az utcán, végig a falun.
kenyérért megyek,
meg tejért megyek,
meg
jókedvemben megyek.
a fák fakó kontyában csóka csacsog,
égre zavarja a lusta Napot.
mosolyt sodor csapó szárnya
erre a békapuszilta világra.
moha zöldje a bérházak udvarának kövezetén.
dohosan, árnyasan.
a víztorony lépcsőjén ülünk.
a lábaink előttünk.
gyereklábak. felnőtt ruhában.
az ujjainkkal játszunk. billegtetjük őket.
így lesz minden érzékelésünk mezítlábas.
talp a kőnek, talp a fának, sarok a sárnak.
a városkúti forrásház csobogó hűvösségével
szomjazom utánad
a víztorony mohás árnyékában ülve
koszos kartávolságokra vágyva
ragyogott a nap.
a nedves fűbe kivonszoltad a fűzfotelt,
és oldalt fordultál rajta,
a lábaidat felhúzva a lapos tollpárnára.
így ittad a kakaót,
amíg én a meszelt fal előtt
a kopott padon, hanyattfekve
szememet keresztezett karjaimmal árnyékolva
rágcsáltam valami fűszálat.
mert a menedékekre szükség van,
és nem lehet őket kerítéssel megvédeni,
— mert az láthatóvá teszi őket —
hanem az kell, hogy mozogjanak,
vagy észrevétlen mintázatok legyenek,
mint a meztelen talpad nyoma,
ha a kedvenc dalodat táncolod.
némán.
© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu
Hemingway © Anders Norén
