egy vászonkárpitos barna kanapén hasalok, drapp csíkokat fest rá a Nap fénye. a lakásban tisztaságillat terjeng, az ablakok kinyitva, kellemes meleg van és várakozás. második emelet, távolban a Duna és mellette az ártér fái. hosszában fekszem, vidáman pilittypalattyolok a lábaimmal, néha megrúgom édesapám combját, aki mellettem ül. a húgom megszületett. ma jön haza. mindjárt megyünk értük. de még van egy fél óránk az indulásig.
először levegőt vesz, és belégzés után egyből ordít. egy darabig. aztán eszik. pislog néhányat és elalszik. valahogy én is így csinálhattam három évvel ezelőtt. legalábbis úgy mondják. személy szerint nekem ez az első valódi élményem, amire később is emlékszem: ahogy várjuk a Hugit.
vagyok én és vannak a szüleim, meg vannak más emberek, és most lett még egy. most egy lány. én már nagyjából tudom, hogy meddig tartok. beütni nem tudom az ujjaim hegyénél távolabb eső dolgokat. de tud a bőrömön kívüli is fájni, ezért mondom, hogy csak nagyjából. megtanultam dacolni a gravitációval, ami a Földön tart. botlástól botlásig kiképezve az izmaimat és az elmémet, hogy ne verjen át ez a láthatatlan, trükkös erő, mindig, amikor menni próbálok valahová. nem nagyon magyarázták. néha megmutattak dolgokat, vagy csak láttam, ahogyan csinálják. és én addig próbálkoztam, először kúszva, majd kapaszkodva, amíg nem sikerült végre. rossz mozdulat. esés. fájdalom. ordítás. rossz mozdulat megint. de már tudom, hogy ezt ne. hacsak nem esni akarok éppen.
ilyen gyereknek lenni. banális célokért küzdünk, hihetetlen, közönyös kitartással. hogy eljussunk valahová. közelebb valamihez. hogy elérjünk, meglássunk valamit. hogy megszüntessük az éhség nevű fájdalmat. hogy megrágjuk az ételt. hogy jelezzünk másoknak. hogy felhívjuk a figyelmet. ehhez érzékelni kell, hogy mi történik. egyre és egyre pontosabban. pillanatról pillanatra megfigyelni az összefüggéseket. és kíméletlenül értékelni erőfeszítéseink sikerességét. mert ezekben a dolgokban nem lehet másképp előre jutni.
van tehát egy alapvető tapasztalásunk saját életünkről, és, amennyire felmérhető, ez nagyon hasonló mások tapasztalásaihoz. de ez a tapasztalás nem kezdődik sehol, fokozatosan épül fel, és nem ad rálátást az élet egészére, mivel már bőven az életen belül vagyunk, amikor képessé válunk emlékezni és szintetizálni.
mégis, egy idő után ahhoz, hogy tartósan otthon érezzük magunkat benne, szükségünk van arra, hogy az élet irányait és végpontjait megértsük. ez pedig csak úgy lehetséges, ha valahol az életünk derekán (esetleg kicsit korábban vagy később, valahol az élet válla és a csípője között) felismerjük ezt az szükségletet és képessé váljunk némiképp eltávolodni és rátekinteni az egészre. természetesen menet közben, szigorúan csak menet közben, megállás nélkül, hiszen az élet ritmusát, lélekzetünket, nem lehet csak úgy megállítani.
