web analytics

az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva

Címke: fonál

felületkezelés

fehér ing volt rajta. fehér ing, amely meglepően pontosan idomult a testéhez. kivéve persze a bolondosan elálló gallért. fehér ing, és egy szűk farmernadrág. semmi több. az elutasítás helyén, amit korábban aláöltözetként viselt a ruháihoz, most nem volt semmi.
persze ez elsőre nem látszott.

dinnyét ettünk. a biciklik a rézsűn, a fűben hevertek. szemtelenkedtem vele, visszavágott volna, de tele volt a szája, így inkább szigorúra húzott szemöldökkel vállba vert. apró ököl. de azért másnapra belilul majd a helye. az ujjain cukros ragacs. az árnyékon kívül vakított a Nap. nevettünk.

ünnepelni jött. adni. mert az ünnep nem maga a változás, hanem az, amikor a változást elhozod másoknak. így a ruhája ünneplőruha volt. új. használatlan. szó szerint: soha nem használt. a vasútállomáshoz vezető sétálóutcán vette a vásznat, amiből vasárnaponként, otthon szabta ki és varrta meg az inget. az inget, ami előtte csak a képzeletünkben létezett. erre az egyetlen alkalomra szánta.

mert nem csak ünnepelni, de búcsúzni is jött. feladni mindent, ami annyira szép és egyben annyira nehéz: nem érezni többet. elvágni a szívet beidegző rostokat és butának lenni. mert ahol a tettek szabadok, ott a döntések bizonytalanságának félelme van. legalábbis ezt mondta, miközben másnap reggel az ágy mellől összeszedett ruháit a szekrényembe hajtogatta.

ezeket itthagyom neked, mondta. rajta lesz az illatom. akkor is, amikor rajtam már nem.

késés

az ölembe teszem a táskám és előkotrom a fülhallgatót, mint mindig, amikor egyedül utazom. szép lassan kiszedegetem a szivacsból a száraz pelyvát, ami valamelyik erdőszélen szóródhatott a zsebembe. nem sietek, az ülések alól felszálló meleg eltompít, kimossa belőlem a fázást, amit a kaptatók fáradtsága hoz az őszi alkonyba. elindítom a lejátszót és előveszek egy könyvet, de egy fél mondat után már alszom is. a könyv tompa puffanással érkezik a táskámra: hallom, de nem mozdulok – nem törékeny dolog.

egyszer csak felébredek. résnyire nyitom a szemem, hogy megnézzem, hol járunk. feje a vállamra hajtva, az én fejem meg az övére, érzem a jóillatú hajszálait az arcom alatt. a vonat már bent áll az állomáson.

át kell szállnunk, Rosszgyerek! moströgtön. – súgom neki, miközben óvatosan leveszem a combomról a kézfejét.

juj! – mondja hunyorogva-pislogva. sebtiben felnyaláboljuk a szanaszét cuccainkat: pulóvert, táskát, vizespalackot, és nevetve ugrunk le a peronra. odalent bolondozva összecsapja a lábait. három hang. szoknya, harisnya, bakancs.

aztán megint felébredek. a vonat éppen befut az előző állomásra. nem kell sokat néznem, megismerem a fákról. elteszem a könyvet, magamra dobom a táskát, egy dal közben pont véget ér, és már indulnék lefelé, amikor a nő, aki valamikor leült velem szemben, utánamszól: „ezt most maga is itthagyja?” – mondja némiképp megbotránkozva, és felém nyújt egy rozsdaszínekkel csíkos kötött női pulóvert.

a place to hyde

nem volt nálam táska, így
először a villamoson, ahogy föl, a kapaszkodó felé nyúltam
jöttem rá a fájdalomból, hogy valószínűleg
csupa
liláskék folt a hátam attól, ahogy a padlód
és a vágyaid közé keveredtem.

a ruhától
láthatatlanok voltak a könyökeimen és a térdeimen a horzsolások,
meg az is, ahogy levegőből gyúrva még mindig ott voltál a bőröm érzékelésébe ágyazódva,
lelassult lélekzetembe égve.

mindkettőnknek össze volt pakolva
minden holmija,
(egy ideje mindig össze volt pakolva)
és bár útiterveink nem voltak,
rejtetten a tekintetek elől,
a kapun kilépve végül
mégis különböző irányba fordultunk:

i go left, you go right,
no me diga nada, señorita.

little red

a lányon
– aki egy dérmintás, ezüstbundájú farkast
sétáltat a fagyos utcán –
hosszú vászonkabát van.
kézfejére húzott pulóverujja
eltakarja sebes bőrét,
ami repedezetté száradt az örökös kézmosástól.
mégsem öreg az érintése,
kölyökkeze fogja a pórázt.
száraz, dombornyomott tűz a bőre.
egyenes tartásában titok van:
fájdalom.
amit a komisz, becsípett
szemeiben is látsz,
amikor hányás közben a hideg verítéktől
cseppes homlokát fogod,
és félresimítod rövidre vágott,
selymes, szögegyenes tincseit.
hétköznap legtöbbször alig eszik,
és alig várja a hétvégét,
amikor beleőrülhet a mértéktelenségbe.
a kabát
a vibráló feszültséget is el tudja takarni.
az ünnepi vásár meleg illatai felé sétál,
nézelődik és
a tömegből
néhányan elismerő pillantásokkal nyugtázzák
magas, karcsú alakját.
egy fának támaszkodva forralt bort iszik.
a farkas vár.
odébb
a betlehemi élőképből hiányoznak a bárányok,
köröskörül viszont
mindenütt hemzsegnek a birkák.

állóképek

a vonat lassan siklik kifelé a pályaudvarról
a nyílt pálya felé.
váltók és mozdulatlan, szertehagyott szerelvények.
mozdulatlan, tűzforró, délibábos levegő.
a sínpárok között szalmaszínű száraz fű és rozsdás zúzott kő.
elhagyott épületek.
betonkerítések.
egymásra csúsztatott állóképek egymásutánja.
mozdulatlanok a szereplők,
megfakultak.
a réten az elefántok.
a lejtőn a bicikli.
és én, át a gazoson, biciklivel a vállamon.
minden fénykép hátulján más és más dátum,
elárult, eltékozolt titkok egymásutánja.
egyetlen titok marad csak érintetlenül:
a fonál, amely felfűzi ezeket,
a kulcs, ami elvezet a következőhöz,
a jelek, amiket követünk a találkozásig.

© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu

Hemingway © Anders Norén