és ha a jeleidet
végül a kabátom alá tetoválom,
nem azért fogom tenni,
hogy mindig emlékeztessenek rád.
hanem azért,
hogy akik ezután jönnek
tudhassák, hogy nem kell félniük
beszennyezni engem.
és a szememben a (kékes-zöldes-)szürke gyűrűben,
– ha akarod –
majd megkeresheted a foltokat és
a szélfújta párhuzamosokat,
amiket a géped húzott az égre,
ahogy elsuhant, történést hasítva
az alkonyatban
először felpislákoló csillagok
mozdulatlannak látszó
hallgatag mintázatába.
és – ha akarod –
megláthatod a szememben
a tükörképedet is, amit
azzal a valakivel rakosgattunk össze,
akinek a legjobban hiányoztál,
– vagy pont ugyanúgy, mint nekem.
és akivel sokáig
a rólad ábrándozás volt
az egyetlen közös vonásunk.
mint egy ócska házaspár,
úgy ábrándoztunk valaki másról,
ahogy öleltük egymást,
(a te gyengédségeddel)
sötétfehér átmeneti
menedékhelyünkre bújva.
de
nem két különböző valakiről
ábrándoztunk,
ahogy az ócska párok szokták,
hanem egyetlen harmadikról,
egyetlen, közös harmadikról,
rólad, mindketten, rólad.
és olyankor ott
az én különbözőségem
és
az ő hasonlósága
formálta térben
megjelentél.
