egyszer úgyis szembe kell nézni a kérdésekkel,
amiktől most szigorúnak mímelt arccal,
de nevetgélő reményekkel újra elszaladtál.
a bazsalikom, aminek a földjébe rejtetted a férgeket
végül elrohadt,
de az ajtó nem volt zárva:
te megmenekültél, zsebedben a gyűlölettel,
én meg ültettem egy újat,
hogy majd, legfeljebb, ezt is a tűzre dobjam,
cserepestől, mint az előzőt.
de aztán rájöttem, hogy
már nincs mitől félnem, mert
tévedésből elloptad magadnak a félelmet is.
Címke: félelem
a saját titkos kis különutainkat járjuk az erdőkben, és a pillanatok,
amikor a tisztásokon összefutunk, éppen csak arra elegek,
hogy felébresszék bennünk a félelemeket
arról, amiről nem tudunk: a másik különutairól.
(Anasztázia nagyhercegnő pedig — éppen egy pillanattal azelőtt, hogy)
fáradtan értem haza. a barátnőm az ágyon kuporgott, szomorú, kisírt szemekkel. nem szólt semmit. hiába kérdeztem. óvatosan kezdtem vígasztalni, kérdezgettem, de ő csak pityergett.
körülnéztem a lakásban, keresve, hogy mi lehet a gond.
törött dolgokat kerestem, tárgyakat, aztán rájöttem, hogy a kutyánk nincs sehol. rákérdeztem, hogy ez-e a baj, de továbbra sem válaszolt.
gyorsan kaptam magam, a vállához értem, megkeressük, mondtam. ne aggódj, meglesz, induljunk gyorsan.
elkapta a karjait, egymásba fonta őket. és aztán így, és némán jött velem, ahogy nekiindultam a ház mögötti erdős résznek a patak felé. botladoztak a lábai a gyengeségtől.
a megszokott kóborlós ösvényeket követtem. a patakmedernél féltérdre esett egy nagyobb ágban, de jött tovább. egyszer csak valamit észrevettem a csörgedező víz egyik kanyarulatának külső ívénél.
a puha homok frissen volt megmozgatva, egy kis halom emelkedett ki a síma felszínből.
ránéztem. láttam a szemeiben, hogy ő csinálta.
azt is láttam, hogy végig azt akarta, magamtól találjak ide.
tudtam, hogy megbolondult.
tudtam, hogy ha sokáig mellette maradok, egyszer engem is képes lesz ide temetni. azt akarta, hogy tudjam, hogy félnem kell tőle.
némán álltam csak. nem volt erőm elmenekülni.
