web analytics

az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva

Címke: bicikli

felületkezelés

fehér ing volt rajta. fehér ing, amely meglepően pontosan idomult a testéhez. kivéve persze a bolondosan elálló gallért. fehér ing, és egy szűk farmernadrág. semmi több. az elutasítás helyén, amit korábban aláöltözetként viselt a ruháihoz, most nem volt semmi.
persze ez elsőre nem látszott.

dinnyét ettünk. a biciklik a rézsűn, a fűben hevertek. szemtelenkedtem vele, visszavágott volna, de tele volt a szája, így inkább szigorúra húzott szemöldökkel vállba vert. apró ököl. de azért másnapra belilul majd a helye. az ujjain cukros ragacs. az árnyékon kívül vakított a Nap. nevettünk.

ünnepelni jött. adni. mert az ünnep nem maga a változás, hanem az, amikor a változást elhozod másoknak. így a ruhája ünneplőruha volt. új. használatlan. szó szerint: soha nem használt. a vasútállomáshoz vezető sétálóutcán vette a vásznat, amiből vasárnaponként, otthon szabta ki és varrta meg az inget. az inget, ami előtte csak a képzeletünkben létezett. erre az egyetlen alkalomra szánta.

mert nem csak ünnepelni, de búcsúzni is jött. feladni mindent, ami annyira szép és egyben annyira nehéz: nem érezni többet. elvágni a szívet beidegző rostokat és butának lenni. mert ahol a tettek szabadok, ott a döntések bizonytalanságának félelme van. legalábbis ezt mondta, miközben másnap reggel az ágy mellől összeszedett ruháit a szekrényembe hajtogatta.

ezeket itthagyom neked, mondta. rajta lesz az illatom. akkor is, amikor rajtam már nem.

crab cider // vackorbor

a kertben ültem.
a kertben, amit végül egy vasárnap délelőtt találtam meg.
a kifulladástól a kormányra támaszkodva,
félbeszuszogott szavakkal mesélt róla először.
megrészegülten bicikliztük be a környék rejtett helyeit,
senki sem tudta merre jártunk,
de nem is bírt volna senki lépést tartani velünk.
fehér ruhája követhetetlenül egyszerre volt
a beteljesülő mesterkedések nevetése,
és a kergetőzés felmérhetetlen vadsága.

azon a vasárnapon nekiindultam az utcák sorának,
amik felfutottak a hegyoldalra,
és egyszerűen csak hallgatóztam az ébredő zajokat.
más történeteiből tudtam: az öccse ilyenkor szokott fát vágni.
odaértem.
csak álltam, és néztem a fenyők közé rejtett menedéket.

aztán a fák megváltoztak, és nem volt többet menedék.
nem járt már arra, és
sokáig én sem,
legközelebb csak akkor,
mikor már pusztán hírből tudtam, hogy létezik,
és él, valahol,
máshol.

na, akkor
elmentem, és a kert várt.
vasárnaponként, titokban jártam oda azután,
ápolni a fákat és gondozni a rétcsíkokat közöttük.
aztán még több idő telt el, és
végül
ott ültem a kertben, az almáskertemben.
csend volt, mozgás is alig. alkonyodott. hűvös volt az este.
a kert élt, és élhető volt,
de nem volt az én örökségem.
még valami kellett volna ahhoz.

© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu

Hemingway © Anders Norén