séta vissza a hídon.
a folyó mint egy fekete selyem köntös,
ami egy holttestet takar.
aranyfényben csillogó gyöngysorok szanaszét.
semmilyen zene nem elég hangos,
az sem ami már fáj,
semmilyen szél nem elég csípős,
hogy elnyomja ennek a végtelen
üres éjnek a szerteszét szakító
tágasságát.
Címke: álmatlan
amúgy éjszaka van, valaki horkol, messzebb innen. (a feltört szinten minden gangra néző ablak nyitva van nyaranta.) az öregasszony némán és hanyattfekve alszik a szomszéd szobában. fekve sohasem mozdul meg. ha éjszaka felkel, ami elég ritka, akkor üldögélni szokott és vizet iszik. éjszaka még annyit sem beszél, mint egyébként. mormolni is csak napfelkeltétől napnyugtáig mormol. néha több, néha kevesebb kihagyással.
a lány akivel egy ágyban fekszünk viszont eddig gyakorlatilag egy percet sem aludt, de nem tud róla. feszülten forgolódik ide-oda, és küzd a pihenésért. mondtam már neki, hogy tönktreteszi magát, de csak hallgat. ahogy most is. néha szusszan egy óvatosat ahogy fordul. ha a derekára vagy a csípőjére teszem a kezem, elindul belém a feszültsége. megállíthatnám a határaimnál, de érezni akarom a bőrét, úgyhogy kicsit engedem. éppen félig járja át a kézfejem. az alsó felét. szóda.
csend van, a város zaja alig szűrődik be. az udvari fák levelei neszeznek, néha pattannak a fa bútorok, vagy az ácsolat. a valóság néha nyugodtabb az emberek álmainál. napkeltéig fogok így feküdni, néha elalszom, reggelre kipihenem magam, és mire a második ember is felébred, készen leszek a reggelivel.
