web analytics

az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva

Selection: website válogatás

bükkábránd

otthont terítesz a fák közé mire megérkezem
odaköltözöl, belesímulsz a táj mintázatába
de nem mártózol bele a mélybe azon az éjjelen

a réten átvágva megérzem széthagyott jeleidet
hallom a különös ritmust ami az erdőn végigvezet
lépteimből születő ösvényeken, bele, az éjszakába

hogy eltűnjünk reggelig, szót se váltva
mint szélcsendben a kis tó hullámai
víztükrünkben a parton álló fákat csodálva

TOVÁBB OLVASOM

ölelgető

csak a mező, az ég és a ménes,
a mező szélében édes
szétcincált szalmakazal,
ha kesernyés lenne az őszi avar

csak az ég, csak az illat sodrása,
egy pata koppan a botlásba,
ott van a párta és ott van a csűd,
húzd ki belőle kérlek a tűt

pej fürtjeidben a régi kacaj
libben-e újra ha elfut a baj?
ott van a rét, és a vízben a gally,
ködbe merül minden tétova zaj

földben a fa, és fában a tűz
szétrobbant törzzsel fekszik a fűz
tövénél takargasd majd be magad
kint hűvös árnyak, benned a Nap.

tériszony

a révész haladéktalanul vigyen át a túlsó partra
a kikötő lámpáit gyújtsa ki, ahogy szokta
és a lejtős út a töltések között sodorjon haza
fülemben zenével, félvakon, sietve
az irányfények vigyázzák, hogy lépteim sikere
ne rajtam álljon,
ami volnék, hogy mindaz hazataláljon.
mert otthonról eljönni se volt kedvem,
adja hát vissza az időt is, amit elsiettem.
így szólt a néma fohász a folyóparton
és a kis rét nem tudta, mit is mondjon
hiszen ott rév sohasem állt,
csak néha olyan, aki ugyanígy – véletlenül –
odatalált.

indokína

az eső a szokásos helyeken csorog a terasz tetejének széléről. a Mun-Mekong torkolat felől érkező teherautók sarat dagasztanak az úton. egy újsággal és egy bangor brownie-val ülök a kávém mellett, amikor a házvezetőnő belép, és bejelenti: a Szelíd Asszony érkezik. a saját nyelvén mondja, nem szeretünk franciául beszélni, sem ő, sem én. megköszönöm, és a bejárat felé indulok. sáros aljú, vékony, fehér vászonruhában sétál befelé, egy fonográflemezzel a kezében, pedig most érezhetően nem táncolni jött. ideges, de csak köszön és cseveg, ahogy szokott. körülnéz. most kapta ezt a felvételt. muszáj hallanom, szögezi le. táncolunk. újra körülnéz. a megfelelő pillanatokban, a lüktető swing hangjaitól alig hallhatóan kezd mesélni. előző este, a városból hazafelé látott valamit. a katonák — senki sem mondta, hogy már itt is itt vannak a katonák — összeterelték egy thái đen falu lakóit. később lövéseket hallott. biztos amiatt, ami északon történik, mondja. valamit ki kell találnunk, mielőtt ideérnek. szerezzek buszt. beszél a tanítónővel. nem tudja, mit lehet tenni, de időt kell nyerni.
megvárjuk amíg lejár a lemez, én a látszat kedvéért, ahogy szoktam, felvetem, hogy maradjon egy teára. ő szabadkozik, és elsiet.

TOVÁBB OLVASOM

valaki kedvel engem odafent

ez egyfajta kegyelmi állapot, magyarázta. de nem olyan, hogy mindent nagyon jól csinálsz, és cserébe semmi rossz nem történik.

igyekszel ugyan, de tökéletlen vagy. elölhagyod a félig kipakolt táskád a konyhapult mellett, aztán a teáskanna felé nyúlva levered a grillsütő tetejéről a mézesüveget. röptében megpróbálsz utánanyúlni, amitől az gellert kap, majd pörögve éppen a táskába esik. általában ilyen az életem. szédítő hullámvasutazások végén üvegtörés nélküli puha landolások egy táskába gyűrt pulóveren. az ember megéli a szédülést, megtapasztalja a már kontrollálhatatlanná váló mozgás kényszerpályáját, előre érzi a szöveteiben ahogyan pillanatokon belül csattani fog, de mégsem. az érkezés végül lágy és csak a vélt fájdalomtól sajogva tanulja meg a leckét. miközben minden ép marad.
egy ideig ezek vannak.

aztán, miután már az egészet lényegében elfelejtetted, a szemed sarkából meglátod, ahogyan megbillen valami. egy gyors, ösztönös mozdulattal a táska helyére mozgatod a tenyered, majd nemsokkal utána meg is érkezik bele ami mozdult, és te finom tartással megmented a zuhanástól. de ezúttal nem egy üveg az, hanem konkrétan az életed.

durcarét

bele a csendbe,
a meztelenbe,
bortól fénylőbe
gyere ma este,
bőrödre éhes
a naplemente

s ha hallgatsz én
akkor is hívlak,
tűznek és szélnek,
fagynak és télnek,
vígasztalónak,
élő mesének.

sava-sója

vízre tenni hogy sodorja
ha itt többé nincsen dolga
csomagolni oltalomba
menni vele hogyha volna
fonál még rátekeredve
megragadni meg lehetne
maradni ha volna kedve
ittlétével egy lehetne
kis öbölben partravetve
olvadhatna esti csendbe
nem tovább mint egy dagályig
part és víz míg egyre vágyik
de ha többé nincsen dolga
víz ölelje, hadd sodorja.

folyó

aprókat rezzent a vigyázó szél a fűzfák vízbe hajló ágain. az árnyékos parton két kislány mászik épp a vízbe, óvakodva egyensúlyoznak a gyökerek lépcsőjén agyagtól csúszós lábaikkal. a hullámok üdvözlésképpen símogatnak egyet-egyet rajtuk.

távolabb minden mozdulatlan. az apró öböl és mögötte a sziget.

egy csónakban egy fürdőruhás lány alszik. párnája összegöngyölt ruha, fejét laza kendőként viselt, vékony sporttörölközővel árnyékolja.

a fűben halmozódó faforgácsra halk jajdulás után egy vércsepp pottyan. tompa szitkozódással valaki a szájába veszi az ujját.

a távolban, alig a horizont fölött, az égen egy fura kis felhő úszik. úgy néz ki, mint egy deszkán elnyúló macska. ugyanennek a felhőnek – a másik oldalról, innen úgy százhúsz kilométer távolságból nézve – égre vonyító farkasfej alakja van.

hinta_hinta

nem rezzen a felszín
nem sikkan a sóhaj
pórusainkban néma az óhaj
együtt moccan a kéz a folyóval
összekomázik a bőrrel a sodrás
vér ver az érben mint kicsi holtág
tér nyugovóra az éji mennyország

(Nomád bár, 1692. fkm)

« Régebbi bejegyzések

© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu

Hemingway © Anders Norén