web analytics

az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva

Kategória: próza

kismet

látom, ahogyan az öregasszonyt leszállítják a vonatról.
látom az arcukon a büntetés szándékát, a szándékot, hogy megtanítsák neki a rendet, és hogy erőszakkal kényelmetlen helyzetbe hozzák, hogy megszakítsák eltervezett útját.

egyetlen bökkenő van.

az öregasszony minden reggel így indul neki, és egyetlen terve van csak: követni a véletleneket. ő éppen ide indult, erre a vasútállomásra, ahová leszállították. bármelyik városé legyen is az. emberek mindenhol akadnak. legfeljebb egy-két óra járás. dolga pedig ott van, ahová veti a sors.

én szép lassan elsiklom a vonaton, ki a képből, távolodva a várostól, amire épp most sújt le a vakvégzet. ami marad, az az öregasszony, és az emberek. a tereken, meg az ismeretlen utcákon. na és persze ez az erő, amivel az öregasszony — egyetlen szóval, egyetlen pillantással — kétkedést és zavarodottságot szül bárkiben, aki nem elég szilárd.
kétkedést és zavarodottságot szül, változást szít, mozgást indít.

végrehajtja a törvényt.

a zarándok útja

érintsd össze a mutató- és a hüvelykujjaidat.
legyen tökéletes az érintés.
erre nincsenek szabályok. nem lehet kérdezni,
ne másnak legyen tökéletes, hanem neked.
legyen tökéletes az érintés.
mozdítsd el az ujjad kicsit odébb, ha ott kényelmesebb,
változtasd a kört amit alkotsz
ellipszissé, vagy mandulavágásúvá,
vagy ne is érintsék egymást az ujjaid,
vagy csinálj teljesen mást,
csak értsd a szabályodat.
csinálj mást.

guardian

néztem az öregasszonyt, ahogy táncol a költővel. esteledett, a zene alig szólt, szinte csak képzeltük a nyugatbalkáni kesergőt. a körfolyosón ültünk, a lábam a korlátnak téve, és a belső udvar szemközti oldán a kivert üvegű ablakokban fel-feltűnt a két táncoló alak. az öregasszony lényegében magával a tánccal táncolt, a költő pedig csak a jelenet kedvéért. aztán valaki spagettit tálalt a barnássárga falú folyosón, barnássárga fények között, a mindenhonnan előkódorgó barnásszürke ruhás alakoknak. vacsoraidő. a körfolyosón ültünk, titkokon gondolkoztam, az öregasszonyon, akinek — valami szinte képtelen módon — felerészben tulajdonjoga lett a feltört szint egyik lakásában. az egyik szomszéd házban lakó haragosunk suttogta el nekem elkeseredetten valamelyik nap. az öregasszony ezek szerin valójában titkos őrangyalunk, de nem beszél róla, és így minden marad a régiben. szerencsére. és ezáltal mindegyikünket megment egy kicsit. kivéve persze a költőt. őt nem lehet megmenteni, neki az egész élete olyan, mintha a ceruzával írást azzal helyettesítenéd, hogy egy ceruzavonal-vékonyságú csík kivételével végtelen szélességben radíroznál ki mindent. ha az ember más kárán tanulhat, ő maga a tökéletesség kulcsa. iszik, élénkítőkkel és altatókkal tartja fenn az álmatlanság és a félálom ritmusát. iratokat hamisít és mintegy mellékesen, ahogy jár-kel a világban, tudatmódosító szerek kerülnek hozzá és tőle másokhoz. selyem. bejárja a helyeket ahová értelmetlen merészkedni, és visszatér — bár sebesülten — de kezében az írásokkal, amikről addigra már nem tudja mit jelentenek.

háziszentély

máma,
Testépítő Szent Johanna mártírságának ünnepén
(mikoris arra emlékezünk, hogy Ő:
a másodfokú viharjelzés ellenére
a habokba merítette szűzi testét,
majd onnan
— megdicsőülés helyett —
rövid úton kizavartatott)
megszállt a dinamikus szentlélek.

álmatlan

amúgy éjszaka van, valaki horkol, messzebb innen. (a feltört szinten minden gangra néző ablak nyitva van nyaranta.) az öregasszony némán és hanyattfekve alszik a szomszéd szobában. fekve sohasem mozdul meg. ha éjszaka felkel, ami elég ritka, akkor üldögélni szokott és vizet iszik. éjszaka még annyit sem beszél, mint egyébként. mormolni is csak napfelkeltétől napnyugtáig mormol. néha több, néha kevesebb kihagyással.
a lány akivel egy ágyban fekszünk viszont eddig gyakorlatilag egy percet sem aludt, de nem tud róla. feszülten forgolódik ide-oda, és küzd a pihenésért. mondtam már neki, hogy tönktreteszi magát, de csak hallgat. ahogy most is. néha szusszan egy óvatosat ahogy fordul. ha a derekára vagy a csípőjére teszem a kezem, elindul belém a feszültsége. megállíthatnám a határaimnál, de érezni akarom a bőrét, úgyhogy kicsit engedem. éppen félig járja át a kézfejem. az alsó felét. szóda.
csend van, a város zaja alig szűrődik be. az udvari fák levelei neszeznek, néha pattannak a fa bútorok, vagy az ácsolat. a valóság néha nyugodtabb az emberek álmainál. napkeltéig fogok így feküdni, néha elalszom, reggelre kipihenem magam, és mire a második ember is felébred, készen leszek a reggelivel.

víz

a feltört szinten a vizet hátul, a kislépcsőház melletti régi szerszámosraktárban tart­juk. ott elég hűvös van ehhez. a környék bérházainak lépcsőiből az első érkezők összecsiszoltak egy jó nagy márványkádat, és abba hordunk mindenhonnan, köztéri kutakból, ásványvizes palackokból, forrásokból, meg néha a Lukácsból, bárhonnan, ahonnan csak tudunk, vizet, olyat, aminek története van.
néha fura története.
legutóbb pedig egy ilyen pohár víz egészen megbolondult: a szobámban elérte a szökési sebességet, és apró nyüzsgéssel eltávozott az összes, a legapróbb pici része is. ki a kezem bőréből, ki a helyről ahol az idegességet érezni szoktam,
ki mindenhonnan —
sehová.
az üresség könnyűsége maradt csak helyette.
és ahogy felnéztem, láttam, hogy máshol is mindenütt ez a felszabadító hiányérzet maradt: egy olyan perspektíva, ahol a párhuzamos egyenesek már kartávolságban metszik egymást —

foglalt ház // squat

az öregasszony azt mondja, hogy ő nem tehet semmiről, de én nehezen hiszem, hogy az a lány annyira szégyelljen valamit a múltjából, hogy táncos bokáit veszélybe sodorva inkább magától leugorjon a már mozgó vonatról, minthogy összefussonn valakivel, aki tud a titokról. bár csoda tudja. az öregasszonynak látszólag mindenről tudomása van, viszont többnyire senkivel sem beszél, pedig itt lakik a feltört szinten. valaki épp közülünk hozta ide, ha jól emlékszem. azóta ő sózza el a hamis dolgokat a városban, meg intézi az apróbb bolti lopásokat, persze szigorúan a saját elvei szerint. lényeg a lényeg, hogy a lány csúnyán összetörte magát, és ahogy a tömött vonaton az utasok összecsődültek az ablakoknál meg a peronlépcsőkön, az öregasszony becsoszogott a kocsiba és leült valamelyik bámészkodó helyére. ott ült egészen addig, amíg a hülye vonat jó háromnegyed óra késéssel el nem indult, és közben egyszer sem nézett ki az ablakon. azt, hogy valakinek a tisztességgel megszerzett helyét sikerült elfoglalnia, igazából senki nem tette szóvá. bár ezen nem nagyon csodálkozom, mert valahogy még mindig az a buszmegálló az egyetlen a városban, ami nincs összefirkálva, amit az átadási ünnepélyen az önkormányzat kérésére megátkozott.

távoli helyről

távoli helyről érkeztünk csendben hordozva magunkban az üzenetet az indulásunkból származó ígéretet ami egyszer összetalálkozva majd megvalósul és akkor az a pillanat létre hozza majd újra a lényeget magát – lehetett volna ott az arcodat megpillantva a köves hegyoldalon felfelé kaptatva a bükkfák árnyékában de valami a levegőben továbbforgatta az időt következő találkozásunkig amikor már nem ez már nem erdő hanem a város volt körülöttünk és találkozásunk a zűrzavarban nem került helyére a láncolat megszakadt az üzenet elveszett az ígéret szövedéke felfeslett és aztán visszatérve a fák közé egyedül azt keresem hogy merre vezet mégis tovább ez az út elalszom majd később müge-illatban ébredek ugyanott a kövekkel szórt hegyoldalon lombok alatt egy kis tisztás mellett megyek tovább hiszen a folyópartig borzasztó hosszú az út de ott virágzik csak a kikerics te meg távol még a folyó is köztünk de az erdészeti úton a porban a bakancsomat nézve ahogy a sokadik lépés egyre csak felfelé vizes a hátam a hátizsák alatt és nincs velem senki még a fenyőerdőbe érve sem lankák sziklák és avar meg rét két napja nem láttam embert madarak és bogarak és fák és illatok és ne gondold hogy én ott vagyok mert megszűntem magam lenni hullámzik bennem a körülöttem és nincs szélem elveszett így mászik belém az ős-félelem: kicsiségem – míg meg nem adom magam neki és zihálva egy fatörzsre leülve előrehajtom a fejem csend percekig csend aztán újra elindulva beszélgetni kezdek kinyílnak az érzékek megjelenik amit eddig magam mögött hagytam és a múlt percek egyszerre itt beszélgetni kezdek de nem hallok szavakat mert nincsenek mégis értenek mégis értelek és hogy nem vagy sehol nem gyűlölöm tovább mert bár itt van helyed de ha nem vár már csodát benned a lélek ha nem szeretnéd mit remélek ami itt volna rész belőled nem volna elég hisz itt kell legyen minden részed aztán ha a hegy szélére érek ami alattam elterül végtelen tágas de a sziklaperem másik felén a fák velem állnak alattuk a füvesen találok magamnak ágyat karnyújtásnyira többszáz méter mély levegő libegő lepedő sötét lesz és nem marad más velem csak a legapróbb fények és a legapróbb árnyak jóéjt nem kívánnak de befogadják álmomat ami most nem történet nem áldás nem kárhozat csak a fáradtság tiszta sodrása reggelig amíg a levegő napfénnyel újra megtelik

#1

Zoe-Jane él. beszéltem vele ma reggel a Dunaparton.

mikor meghalt, — vagyis akkor, azon a napon — olyan délután volt, amikor az ember hamarabb eljöhet a munkahelyéről, de addigra annyit dolgozott, hogy az úgy is bőven sok. nem volt még igazán az ingázó, hazafelé-tartó tömeg az utcán. a gyalogátkelőnél is csak alig néhányan álltak vele együtt.
a lámpa pirosra váltott az autóknak,
és egy pillanat múlva zöldre a gyalogosoknak.
balról lassan megállt a kocsisor. jobbról nem volt senki. aztán a bal oldali sor végéhez érkező négykerékmeghajtású úgy döntött, hogy kielőzi a sort, és nem törődik semmivel.
Zoe végignézte a jelenetet, és elindult.
a sofőr szemébe szúrta a pillantását, fejét rendellenesen oldalra fordítva követte a vezető tekintetét, és lépkedett előre. az arckifejezése lágy volt, békés és anyáskodó, mint egy tanárnak.
megtanítja ezt nekik, gondolta. aztán — hála a precíz figyelmességnek — pontosan, és éppen a megfelelő pillanatban eléjük lépett. (micsoda ön­bíráskodás.)

a magas lökhárító a bordái alatt találta el, és a levegőbe repítette. hanyatt zuhant vissza. mintha lassított felvételt látna: a teste ívbe hajlott, a válla ért le először, a lapockáinak a csúcsa, aztán végig a háta, és közben a feje. hallotta a csattanást.
nem lett volna baj: meghalt — de újraélesztették.
és a máját, ami leszakadt az ütközés pillanatában, visszavarrták. igaz, ezzel eléggé sietni kellett, így van most egy nagy vágás keresztbe a hasán.
a baj azzal volt, hogy amikor jobban lett — úgy tíz nap után — megkérdezték a baleset körülményeiről.
ő pedig jobbnak látta nem hazudni. így töltött fél évet pszichoterápián. azt mondta tudniillik a rendőröknek, ami igaz is volt, hogy nem féltette magát, és meg akarta tanítani azoknak a nagyképű srácoknak azt, amit senki máshogy meg nem tanított volna nekik, hogy ez a dolog nem csak büntetendő, de helytelen is. való igaz.

ma reggel ahogy jött felém a gáton (egy nagyon egyszerű vonalú sötétszürke nadrágkosztümben), csak egy savanykás mosoly volt az arcán. a Duna túloldalán a hegyek színe nem sokkal (csak némi zölddel) különbözött a felhőkétől, amik mindenhol az égen voltak. nem sokat szóltunk egymáshoz. nagyon örült a hűvösnek, hosszúnadrágos kedve volt, és kellett, hogy csak a bokájánál és a nyakánál érinthesse a levegő. egy ideig lépkedtünk így egymás mellett, aztán az idősek otthonánál egy sóhajtással elkanyarodott. hallottam a lépteit a kátyúkba szórt kavicsokon.
fura volt, hogy azelőtt egy olyan három órával — hosszú ideje először, újra — egymás mellett ébredtünk.

Újabb bejegyzések »

© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu

Hemingway © Anders Norén