az öregasszony azt mondja, hogy ő nem tehet semmiről, de én nehezen hiszem, hogy az a lány annyira szégyelljen valamit a múltjából, hogy táncos bokáit veszélybe sodorva inkább magától leugorjon a már mozgó vonatról, minthogy összefussonn valakivel, aki tud a titokról. bár csoda tudja. az öregasszonynak látszólag mindenről tudomása van, viszont többnyire senkivel sem beszél, pedig itt lakik a feltört szinten. valaki épp közülünk hozta ide, ha jól emlékszem. azóta ő sózza el a hamis dolgokat a városban, meg intézi az apróbb bolti lopásokat, persze szigorúan a saját elvei szerint. lényeg a lényeg, hogy a lány csúnyán összetörte magát, és ahogy a tömött vonaton az utasok összecsődültek az ablakoknál meg a peronlépcsőkön, az öregasszony becsoszogott a kocsiba és leült valamelyik bámészkodó helyére. ott ült egészen addig, amíg a hülye vonat jó háromnegyed óra késéssel el nem indult, és közben egyszer sem nézett ki az ablakon. azt, hogy valakinek a tisztességgel megszerzett helyét sikerült elfoglalnia, igazából senki nem tette szóvá. bár ezen nem nagyon csodálkozom, mert valahogy még mindig az a buszmegálló az egyetlen a városban, ami nincs összefirkálva, amit az átadási ünnepélyen az önkormányzat kérésére megátkozott.
Kategória: Johannáék
Johanna Párizsban született, két kicsit kattant magyar csavargó gyermekeként. négy éves koráig Réunion szigetén bújkált vele az anyja, majd beadta egy árvaházba Nizza fölött a hegyekben. innen hozta el az apja Magyarországra, Budára, ahol egy üresen álló ház kertjében sátoroztak életvitelszerűen. ekkor találkoztunk, és fogalmam sem volt róla, hogy idővel szentté avatják majd. néhány hónappal később pár barátunkkal együtt törtük fel a Dob utca egyik lakatlan bérházát, ahová önkényesen beköltöztünk. és beköltöztek mások is, ismerősök és ismeretlenek, például — legnagyobb bánatunkra — az Öregasszony.
a feltört szinten a vizet hátul, a kislépcsőház melletti régi szerszámosraktárban tartjuk. ott elég hűvös van ehhez. a környék bérházainak lépcsőiből az első érkezők összecsiszoltak egy jó nagy márványkádat, és abba hordunk mindenhonnan, köztéri kutakból, ásványvizes palackokból, forrásokból, meg néha a Lukácsból, bárhonnan, ahonnan csak tudunk, vizet, olyat, aminek története van.
néha fura története.
legutóbb pedig egy ilyen pohár víz egészen megbolondult: a szobámban elérte a szökési sebességet, és apró nyüzsgéssel eltávozott az összes, a legapróbb pici része is. ki a kezem bőréből, ki a helyről ahol az idegességet érezni szoktam,
ki mindenhonnan —
sehová.
az üresség könnyűsége maradt csak helyette.
és ahogy felnéztem, láttam, hogy máshol is mindenütt ez a felszabadító hiányérzet maradt: egy olyan perspektíva, ahol a párhuzamos egyenesek már kartávolságban metszik egymást —
amúgy éjszaka van, valaki horkol, messzebb innen. (a feltört szinten minden gangra néző ablak nyitva van nyaranta.) az öregasszony némán és hanyattfekve alszik a szomszéd szobában. fekve sohasem mozdul meg. ha éjszaka felkel, ami elég ritka, akkor üldögélni szokott és vizet iszik. éjszaka még annyit sem beszél, mint egyébként. mormolni is csak napfelkeltétől napnyugtáig mormol. néha több, néha kevesebb kihagyással.
a lány akivel egy ágyban fekszünk viszont eddig gyakorlatilag egy percet sem aludt, de nem tud róla. feszülten forgolódik ide-oda, és küzd a pihenésért. mondtam már neki, hogy tönktreteszi magát, de csak hallgat. ahogy most is. néha szusszan egy óvatosat ahogy fordul. ha a derekára vagy a csípőjére teszem a kezem, elindul belém a feszültsége. megállíthatnám a határaimnál, de érezni akarom a bőrét, úgyhogy kicsit engedem. éppen félig járja át a kézfejem. az alsó felét. szóda.
csend van, a város zaja alig szűrődik be. az udvari fák levelei neszeznek, néha pattannak a fa bútorok, vagy az ácsolat. a valóság néha nyugodtabb az emberek álmainál. napkeltéig fogok így feküdni, néha elalszom, reggelre kipihenem magam, és mire a második ember is felébred, készen leszek a reggelivel.
máma,
Testépítő Szent Johanna mártírságának ünnepén
(mikoris arra emlékezünk, hogy Ő:
a másodfokú viharjelzés ellenére
a habokba merítette szűzi testét,
majd onnan
— megdicsőülés helyett —
rövid úton kizavartatott)
megszállt a dinamikus szentlélek.
néztem az öregasszonyt, ahogy táncol a költővel. esteledett, a zene alig szólt, szinte csak képzeltük a nyugatbalkáni kesergőt. a körfolyosón ültünk, a lábam a korlátnak téve, és a belső udvar szemközti oldán a kivert üvegű ablakokban fel-feltűnt a két táncoló alak. az öregasszony lényegében magával a tánccal táncolt, a költő pedig csak a jelenet kedvéért. aztán valaki spagettit tálalt a barnássárga falú folyosón, barnássárga fények között, a mindenhonnan előkódorgó barnásszürke ruhás alakoknak. vacsoraidő. a körfolyosón ültünk, titkokon gondolkoztam, az öregasszonyon, akinek — valami szinte képtelen módon — felerészben tulajdonjoga lett a feltört szint egyik lakásában. az egyik szomszéd házban lakó haragosunk suttogta el nekem elkeseredetten valamelyik nap. az öregasszony ezek szerin valójában titkos őrangyalunk, de nem beszél róla, és így minden marad a régiben. szerencsére. és ezáltal mindegyikünket megment egy kicsit. kivéve persze a költőt. őt nem lehet megmenteni, neki az egész élete olyan, mintha a ceruzával írást azzal helyettesítenéd, hogy egy ceruzavonal-vékonyságú csík kivételével végtelen szélességben radíroznál ki mindent. ha az ember más kárán tanulhat, ő maga a tökéletesség kulcsa. iszik, élénkítőkkel és altatókkal tartja fenn az álmatlanság és a félálom ritmusát. iratokat hamisít és mintegy mellékesen, ahogy jár-kel a világban, tudatmódosító szerek kerülnek hozzá és tőle másokhoz. selyem. bejárja a helyeket ahová értelmetlen merészkedni, és visszatér — bár sebesülten — de kezében az írásokkal, amikről addigra már nem tudja mit jelentenek.
látom, ahogyan az öregasszonyt leszállítják a vonatról.
látom az arcukon a büntetés szándékát, a szándékot, hogy megtanítsák neki a rendet, és hogy erőszakkal kényelmetlen helyzetbe hozzák, hogy megszakítsák eltervezett útját.
egyetlen bökkenő van.
az öregasszony minden reggel így indul neki, és egyetlen terve van csak: követni a véletleneket. ő éppen ide indult, erre a vasútállomásra, ahová leszállították. bármelyik városé legyen is az. emberek mindenhol akadnak. legfeljebb egy-két óra járás. dolga pedig ott van, ahová veti a sors.
én szép lassan elsiklom a vonaton, ki a képből, távolodva a várostól, amire épp most sújt le a vakvégzet. ami marad, az az öregasszony, és az emberek. a tereken, meg az ismeretlen utcákon. na és persze ez az erő, amivel az öregasszony — egyetlen szóval, egyetlen pillantással — kétkedést és zavarodottságot szül bárkiben, aki nem elég szilárd.
kétkedést és zavarodottságot szül, változást szít, mozgást indít.
végrehajtja a törvényt.
az öregasszony bejött a szobámba, és leborított a földre egy közel térdigérő halom papírt. nagyjából negyedlap-méretű fecnik. kézzel írt sorok vannak rajtuk, azokat olvasom délután óta. örvénylik a fejem. nem hajlandó elárulni, hogy honnan szerezte őket, nem mond semmit. csak leült a sarokba, és kenegeti magát az olajjal.
az Olaj a ház egyik régi konyhakredencének fiókjában jelenik meg. vagyis tartózkodik. mindig ugyanakkora mennyiség. nagyjából gyermektenyérnyi. ha az ember nem nyúl hozzá: nem szaporodik. ha kitörölgeted: akkor újraképződik. az öregasszony szerint Testépítő Szent Johanna karotinos napolajának revelációja, ami a téli napforduló felé közeledve visszaidézi a nyár ifjonti hevének erejét.
mióta van ez az olaj, ő titokban, és gondterhes mosolytalansággal árulgatja a környék öregeinek. kifigyeltem. mindenkit nyomatékosan kér, hogy a ház környékén hagyja abba a könyökmankókon gólyalábazást. nem akar nagy felhajtást. megértem.
mindeközben tegnap este a várakozás (advent) jegyében a szomszéd a fagyott, olajos sólé morzsalékából szárnyas hóangyalt formált a háza udvarára. némi kétkomponensű epoximűgyanta hozzáadására mondjuk szükség volt, hogy egyben maradjon. ennek mellékhatásaként a ragasztókeverésre használt forgácslapok egyikén most megtekinthető egy csipegető pózban rögzült városi galamb. szívünk a legmélyéig eltöltekezett szeretettel a látványtól.
a hideg miatt némajáték a körfolyosó túloldala. minden ablak zárva odaát. nem szűrődik ki sem hő, sem zaj. a rések felcsavart pokrócokkal vannak kitömítve. az egybenyitott szobában — az egyetlenben, amit igazán fűteni tudunk — tölti a napot majdnem mindenki. a fura alakú, kézzel rakott cserépkályha kivételével nincsenek odaát valódi bútorok. csak emberek. sokan. és tárgyak. kevesen.
a falra vetülő árnyékok filmjét nézegetem főzés közben: az öregasszony jóideje lisztet szitál. Marlenka pedig sehogysem tud nyugton maradni.
az igazat megvallva a szint teljes lisztkészlete rászorul a műveletre, mert a tél melegebb napjai alatt eléggé megbogarasodott. szerencsére a szita tökéletesen működik, felül marad ami bogár, a bábok barnásszürke csövecskéi, és pókhálószerű szövedékük, alul pedig hegyes halmot alkot a durva, héjtöredékes, savanykás liszt.
Marlenka nemrég érkezett vissza közénk. rejtélyesen lépett le jónéhány hónappal ezelőtt, olyan gyorsan és előjelek nélkül, hogy marasztalni sem volt alkalma senkinek. Marlenka most a szobáját keresi. meg a dolgait. követeli. nem érdekli, hogy nem biztos, hogy voltak neki ilyenei egyáltalán. vagy hogy ez már nem is ugyanaz a ház. talán észre sem vette a költözést. talán mert mióta megérkezett, meg sem állt egy pillanatra körülnézni.
a fűtött szobába is bejön néha, de az emberek alig foglalkoznak vele, nem tudják, miképp lehetne ügyet vetni rá.
amikor elkészülök a levessel, és elindulok a konyhából, át a folyosón, épp az az a pillanat, amikor az öregasszony lassan felkel, és elkapja az éppen arra tévedő lányt. kicsit megrángatja, és óvatosan, de határozottan leülteti a lisztes vászon mellé a földre. majd – még mindig állva – kérdőn körbe mutat, hogy: ¿nem elég a meleg és az étel?, aztán tenyérháttal legyint egyet a lány felé. közben ő is visszaül. és azt hiszem, nem csak hozzám nem hallatszik ki, hanem valóban nem ejt ki közben egyetlen szót sem.
tegnap egy tál vöröslencse mellett az öregasszony, — aki szokatlanul beszédes kedvében volt, — elmesélte egy látomását, mely szerint az Élet Egyetemleges Tudása évek óta újra egyben a Földön van, mégpedig — többek között — Testépítő Szent Johanna közvetítésében, aki alkalomról alkalomra lejegyez néhány sort belőle.
néha az utcán veszi elő a noteszét és csillámos zseléstollát, hogy aztán a kitépett, de sohasem összegyűrt lapot otthagyja valahol. néha hangüzenet formában csacsogja fel elbűvölő altján valahová. néha pedig a chatroulette-en gépeli be random ismeretleneknek a következő fejezetet.
(nem igazán könnyítve meg ezzel az elkötelezett gyűjtők dolgát.)
az öregasszony szerint egyébként ő lesz az egyenes és őszinte emberi kommunikáció sallangoktól mentes védangyala, a rendületlen figyelem evilági hordozója, és ebből következően az ábrázolása zajos levegőben, spotlámpafényben táncolás közben, és teljesen meztelenül lesz majd kanonizálva.
nemtudom az öregasszony hogyan szerezhetett tudomást az emberi végromlás olyan friss vívmányairól, amilyen a chatroulette.
