web analytics

az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva

Kategória: próza

nyüszítés

a Biokovot térkép nélkül, két másfélliteres palacknyi vízzel indultunk el megmászni. nagyjából másfél óra múlva mindkettő olyan meleg volt, hogy inni már nem mertünk belőle, csak a hajunkat megvizezni vele és megnedvesíteni a szánkat. egyértelmű volt, hogy az egyenes irány helyett – ameddig lehetséges – muszáj az olívaligetek árnyékocskáit követve haladni. a tenger száraz, sós illatában kerülgettük a teraszok kőfalait és a vízmosások árkait. így persze elég hamar eljött a pillanat, amikor már fogalmunk sem volt, hol vagyunk. bár a cél, a hegytető, még ott fehérlett felettünk.

észrevettem, hogy jóideje nem szólunk egymáshoz. hunyorogással és szemöldökráncolással kommunikáltunk csak. feladtuk. de még további egy óra volt mire szintben az öböl felé haladva elértük a falu útját, és aztán a falu szélén a forrást, ami valószerűtlenül bő, hűs vízzel zubogott bele a völgyébe.

kutyák voltunk. reméltük, nem látja senki. kutyák, akiket otthagytak valahol, és ők elhitték, hogy örökre elveszett az éltető falkavezér, de végül mégis visszatért. ráztuk magunkat örömünkben, és tudtuk, hogy amint elég közel érünk, mielőtt remegve, kaffogva, egész testtel belevetjük magunkat, óhatatlanul elkezdünk majd nyüszíteni.

valaki kedvel engem odafent

ez egyfajta kegyelmi állapot, magyarázta. de nem olyan, hogy mindent nagyon jól csinálsz, és cserébe semmi rossz nem történik.

igyekszel ugyan, de tökéletlen vagy. elölhagyod a félig kipakolt táskád a konyhapult mellett, aztán a teáskanna felé nyúlva levered a grillsütő tetejéről a mézesüveget. röptében megpróbálsz utánanyúlni, amitől az gellert kap, majd pörögve éppen a táskába esik. általában ilyen az életem. szédítő hullámvasutazások végén üvegtörés nélküli puha landolások egy táskába gyűrt pulóveren. az ember megéli a szédülést, megtapasztalja a már kontrollálhatatlanná váló mozgás kényszerpályáját, előre érzi a szöveteiben ahogyan pillanatokon belül csattani fog, de mégsem. az érkezés végül lágy és csak a vélt fájdalomtól sajogva tanulja meg a leckét. miközben minden ép marad.
egy ideig ezek vannak.

aztán, miután már az egészet lényegében elfelejtetted, a szemed sarkából meglátod, ahogyan megbillen valami. egy gyors, ösztönös mozdulattal a táska helyére mozgatod a tenyered, majd nemsokkal utána meg is érkezik bele ami mozdult, és te finom tartással megmented a zuhanástól. de ezúttal nem egy üveg az, hanem konkrétan az életed.

folyó

aprókat rezzent a vigyázó szél a fűzfák vízbe hajló ágain. az árnyékos parton két kislány mászik épp a vízbe, óvakodva egyensúlyoznak a gyökerek lépcsőjén agyagtól csúszós lábaikkal. a hullámok üdvözlésképpen símogatnak egyet-egyet rajtuk.

távolabb minden mozdulatlan. az apró öböl és mögötte a sziget.

egy csónakban egy fürdőruhás lány alszik. párnája összegöngyölt ruha, fejét laza kendőként viselt, vékony sporttörölközővel árnyékolja.

a fűben halmozódó faforgácsra halk jajdulás után egy vércsepp pottyan. tompa szitkozódással valaki a szájába veszi az ujját.

a távolban, alig a horizont fölött, az égen egy fura kis felhő úszik. úgy néz ki, mint egy deszkán elnyúló macska. ugyanennek a felhőnek – a másik oldalról, innen úgy százhúsz kilométer távolságból nézve – égre vonyító farkasfej alakja van.

felületkezelés

fehér ing volt rajta. fehér ing, amely meglepően pontosan idomult a testéhez. kivéve persze a bolondosan elálló gallért. fehér ing, és egy szűk farmernadrág. semmi több. az elutasítás helyén, amit korábban aláöltözetként viselt a ruháihoz, most nem volt semmi.
persze ez elsőre nem látszott.

dinnyét ettünk. a biciklik a rézsűn, a fűben hevertek. szemtelenkedtem vele, visszavágott volna, de tele volt a szája, így inkább szigorúra húzott szemöldökkel vállba vert. apró ököl. de azért másnapra belilul majd a helye. az ujjain cukros ragacs. az árnyékon kívül vakított a Nap. nevettünk.

ünnepelni jött. adni. mert az ünnep nem maga a változás, hanem az, amikor a változást elhozod másoknak. így a ruhája ünneplőruha volt. új. használatlan. szó szerint: soha nem használt. a vasútállomáshoz vezető sétálóutcán vette a vásznat, amiből vasárnaponként, otthon szabta ki és varrta meg az inget. az inget, ami előtte csak a képzeletünkben létezett. erre az egyetlen alkalomra szánta.

mert nem csak ünnepelni, de búcsúzni is jött. feladni mindent, ami annyira szép és egyben annyira nehéz: nem érezni többet. elvágni a szívet beidegző rostokat és butának lenni. mert ahol a tettek szabadok, ott a döntések bizonytalanságának félelme van. legalábbis ezt mondta, miközben másnap reggel az ágy mellől összeszedett ruháit a szekrényembe hajtogatta.

ezeket itthagyom neked, mondta. rajta lesz az illatom. akkor is, amikor rajtam már nem.

késés

az ölembe teszem a táskám és előkotrom a fülhallgatót, mint mindig, amikor egyedül utazom. szép lassan kiszedegetem a szivacsból a száraz pelyvát, ami valamelyik erdőszélen szóródhatott a zsebembe. nem sietek, az ülések alól felszálló meleg eltompít, kimossa belőlem a fázást, amit a kaptatók fáradtsága hoz az őszi alkonyba. elindítom a lejátszót és előveszek egy könyvet, de egy fél mondat után már alszom is. a könyv tompa puffanással érkezik a táskámra: hallom, de nem mozdulok – nem törékeny dolog.

egyszer csak felébredek. résnyire nyitom a szemem, hogy megnézzem, hol járunk. feje a vállamra hajtva, az én fejem meg az övére, érzem a jóillatú hajszálait az arcom alatt. a vonat már bent áll az állomáson.

át kell szállnunk, Rosszgyerek! moströgtön. – súgom neki, miközben óvatosan leveszem a combomról a kézfejét.

juj! – mondja hunyorogva-pislogva. sebtiben felnyaláboljuk a szanaszét cuccainkat: pulóvert, táskát, vizespalackot, és nevetve ugrunk le a peronra. odalent bolondozva összecsapja a lábait. három hang. szoknya, harisnya, bakancs.

aztán megint felébredek. a vonat éppen befut az előző állomásra. nem kell sokat néznem, megismerem a fákról. elteszem a könyvet, magamra dobom a táskát, egy dal közben pont véget ér, és már indulnék lefelé, amikor a nő, aki valamikor leült velem szemben, utánamszól: „ezt most maga is itthagyja?” – mondja némiképp megbotránkozva, és felém nyújt egy rozsdaszínekkel csíkos kötött női pulóvert.

ménage à trois

és ha a jeleidet
végül a kabátom alá tetoválom,
nem azért fogom tenni,
hogy mindig emlékeztessenek rád.

hanem azért,
hogy akik ezután jönnek
tudhassák, hogy nem kell félniük
beszennyezni engem.

és a szememben a (kékes-zöldes-)szürke gyűrűben,
– ha akarod –
majd megkeresheted a foltokat és
a szélfújta párhuzamosokat,
amiket a géped húzott az égre,
ahogy elsuhant, történést hasítva
az alkonyatban
először felpislákoló csillagok
mozdulatlannak látszó
hallgatag mintázatába.

és – ha akarod –
megláthatod a szememben
a tükörképedet is, amit
azzal a valakivel rakosgattunk össze,
akinek a legjobban hiányoztál,
– vagy pont ugyanúgy, mint nekem.

és akivel sokáig
a rólad ábrándozás volt
az egyetlen közös vonásunk.

mint egy ócska házaspár,
úgy ábrándoztunk valaki másról,
ahogy öleltük egymást,
(a te gyengédségeddel)
sötétfehér átmeneti
menedékhelyünkre bújva.

de
nem két különböző valakiről
ábrándoztunk,
ahogy az ócska párok szokták,
hanem egyetlen harmadikról,
egyetlen, közös harmadikról,
rólad, mindketten, rólad.
és olyankor ott
az én különbözőségem
és
az ő hasonlósága
formálta térben
megjelentél.

kánon

tegnap egy tál vöröslencse mellett az öregasszony, — aki szokatlanul beszédes kedvében volt, — elmesélte egy látomását, mely szerint az Élet Egyetemleges Tudása évek óta újra egyben a Földön van, mégpedig — többek között — Testépítő Szent Johanna közvetítésében, aki alkalomról alkalomra lejegyez néhány sort belőle.
néha az utcán veszi elő a noteszét és csillámos zseléstollát, hogy aztán a kitépett, de sohasem összegyűrt lapot otthagyja valahol. néha hangüzenet formában csacsogja fel elbűvölő altján valahová. néha pedig a chatroulette-en gépeli be random ismeretleneknek a következő fejezetet.
(nem igazán könnyítve meg ezzel az elkötelezett gyűjtők dolgát.)

az öregasszony szerint egyébként ő lesz az egyenes és őszinte emberi kommunikáció sallangoktól mentes védangyala, a rendületlen figyelem evilági hordozója, és ebből következően az ábrázolása zajos levegőben, spotlámpafényben táncolás közben, és teljesen meztelenül lesz majd kanonizálva.

nemtudom az öregasszony hogyan szerezhetett tudomást az emberi végromlás olyan friss vívmányairól, amilyen a chatroulette.

Marlenka

a hideg miatt némajáték a körfolyosó túloldala. minden ablak zárva odaát. nem szűrődik ki sem hő, sem zaj. a rések felcsavart pokrócokkal vannak kitömítve. az egybenyitott szobában — az egyetlenben, amit igazán fűteni tudunk — tölti a napot majdnem mindenki. a fura alakú, kézzel rakott cserépkályha kivételével nincsenek odaát valódi bútorok. csak emberek. sokan. és tárgyak. kevesen.

a falra vetülő árnyékok filmjét nézegetem főzés közben: az öregasszony jóideje lisztet szitál. Marlenka pedig sehogysem tud nyugton maradni.

az igazat megvallva a szint teljes lisztkészlete rászorul a műveletre, mert a tél melegebb napjai alatt eléggé megbogarasodott. szerencsére a szita tökéletesen működik, felül marad ami bogár, a bábok barnásszürke csövecskéi, és pókhálószerű szövedékük, alul pedig hegyes halmot alkot a durva, héjtöredékes, savanykás liszt.

Marlenka nemrég érkezett vissza közénk. rejtélyesen lépett le jónéhány hónappal ezelőtt, olyan gyorsan és előjelek nélkül, hogy marasztalni sem volt alkalma senkinek. Marlenka most a szobáját keresi. meg a dolgait. követeli. nem érdekli, hogy nem biztos, hogy voltak neki ilyenei egyáltalán. vagy hogy ez már nem is ugyanaz a ház. talán észre sem vette a költözést. talán mert mióta megérkezett, meg sem állt egy pillanatra körülnézni.
a fűtött szobába is bejön néha, de az emberek alig foglalkoznak vele, nem tudják, miképp lehetne ügyet vetni rá.

amikor elkészülök a levessel, és elindulok a konyhából, át a folyosón, épp az az a pillanat, amikor az öregasszony lassan felkel, és elkapja az éppen arra tévedő lányt. kicsit megrángatja, és óvatosan, de határozottan leülteti a lisztes vászon mellé a földre. majd – még mindig állva – kérdőn körbe mutat, hogy: ¿nem elég a meleg és az étel?, aztán tenyérháttal legyint egyet a lány felé. közben ő is visszaül. és azt hiszem, nem csak hozzám nem hallatszik ki, hanem valóban nem ejt ki közben egyetlen szót sem.

napolaj

az öregasszony bejött a szobámba, és leborított a földre egy közel térdigérő halom papírt. nagyjából negyedlap-méretű fecnik. kézzel írt sorok vannak rajtuk, azokat olvasom délután óta. örvénylik a fejem. nem hajlandó elárulni, hogy honnan szerezte őket, nem mond semmit. csak leült a sarokba, és kenegeti magát az olajjal.

az Olaj a ház egyik régi konyhakredencének fiókjában jelenik meg. vagyis tartózkodik. mindig ugyanakkora mennyiség. nagyjából gyermektenyérnyi. ha az ember nem nyúl hozzá: nem szaporodik. ha kitörölgeted: akkor újraképződik. az öregasszony szerint Testépítő Szent Johanna karotinos napolajának revelációja, ami a téli napforduló felé közeledve visszaidézi a nyár ifjonti hevének erejét.

mióta van ez az olaj, ő titokban, és gondterhes mosolytalansággal árulgatja a környék öregeinek. kifigyeltem. mindenkit nyomatékosan kér, hogy a ház környékén hagyja abba a könyökmankókon gólyalábazást. nem akar nagy felhajtást. megértem.

mindeközben tegnap este a várakozás (advent) jegyében a szomszéd a fagyott, olajos sólé morzsalékából szárnyas hóangyalt formált a háza udvarára. némi kétkomponensű epoximűgyanta hozzáadására mondjuk szükség volt, hogy egyben maradjon. ennek mellékhatásaként a ragasztókeverésre használt forgácslapok egyikén most megtekinthető egy csipegető pózban rögzült városi galamb. szívünk a legmélyéig eltöltekezett szeretettel a látványtól.

« Régebbi bejegyzések

© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu

Hemingway © Anders Norén