KALIYUGA

Zoe-Jane él. beszéltem vele ma reggel a Dunaparton.

mikor meghalt, — vagyis akkor, azon a napon — olyan délután volt, amikor az ember hamarabb eljöhet a munkahelyéről, de addigra annyit dolgozott, hogy az úgy is bőven sok. nem volt még igazán az ingázó, hazafelé-tartó tömeg az utcán. a gyalogátkelőnél is csak alig néhányan álltak vele együtt.
a lámpa pirosra váltott az autóknak,
és egy pillanat múlva zöldre a gyalogosoknak.
balról lassan megállt a kocsisor. jobbról nem volt senki. aztán a bal oldali sor végéhez érkező négykerékmeghajtású úgy döntött, hogy kielőzi a sort, és nem törődik semmivel.
Zoe végignézte a jelenetet, és elindult.
a sofőr szemébe szúrta a pillantását, fejét rendellenesen oldalra fordítva követte a vezető tekintetét, és lépkedett előre. az arckifejezése lágy volt, békés és anyáskodó, mint egy tanárnak.
megtanítja ezt nekik, gondolta. aztán — hála a precíz figyelmességnek — pontosan, és éppen a megfelelő pillanatban eléjük lépett. (micsoda ön­bíráskodás.)

a magas lökhárító a bordái alatt találta el, és a levegőbe repítette. hanyatt zuhant vissza. mintha lassított felvételt látna: a teste ívbe hajlott, a válla ért le először, a lapockáinak a csúcsa, aztán végig a háta, és közben a feje. hallotta a csattanást.
nem lett volna baj: meghalt — de újraélesztették.
és a máját, ami leszakadt az ütközés pillanatában, visszavarrták. igaz, ezzel eléggé sietni kellett, így van most egy nagy vágás keresztbe a hasán.
a baj azzal volt, hogy amikor jobban lett — úgy tíz nap után — megkérdezték a baleset körülményeiről.
ő pedig jobbnak látta nem hazudni. így töltött fél évet pszichoterápián. azt mondta tudniillik a rendőröknek, ami igaz is volt, hogy nem féltette magát, és meg akarta tanítani azoknak a nagyképű srácoknak azt, amit senki máshogy meg nem tanított volna nekik, hogy ez a dolog nem csak büntetendő, de helytelen is. való igaz.

ma reggel ahogy jött felém a gáton (egy nagyon egyszerű vonalú sötétszürke nadrágkosztümben), csak egy savanykás mosoly volt az arcán. a Duna túloldalán a hegyek színe nem sokkal (csak némi zölddel) különbözött a felhőkétől, amik mindenhol az égen voltak. nem sokat szóltunk egymáshoz. nagyon örült a hűvösnek, hosszúnadrágos kedve volt, és kellett, hogy csak a bokájánál és a nyakánál érinthesse a levegő. egy ideig lépkedtünk így egymás mellett, aztán az idősek otthonánál egy sóhajtással elkanyarodott. hallottam a lépteit a kátyúkba szórt kavicsokon.
fura volt, hogy azelőtt egy olyan három órával — hosszú ideje először, újra — egymás mellett ébredtünk.