amúgy éjszaka van, valaki horkol, messzebb innen. (a feltört szinten minden gangra néző ablak nyitva van nyaranta.) az öregasszony némán és hanyattfekve alszik a szomszéd szobában. fekve sohasem mozdul meg. ha éjszaka felkel, ami elég ritka, akkor üldögélni szokott és vizet iszik. éjszaka még annyit sem beszél, mint egyébként. mormolni is csak napfelkeltétől napnyugtáig mormol. néha több, néha kevesebb kihagyással.
a lány akivel egy ágyban fekszünk viszont eddig gyakorlatilag egy percet sem aludt, de nem tud róla. feszülten forgolódik ide-oda, és küzd a pihenésért. mondtam már neki, hogy tönktreteszi magát, de csak hallgat. ahogy most is. néha szusszan egy óvatosat ahogy fordul. ha a derekára vagy a csípőjére teszem a kezem, elindul belém a feszültsége. megállíthatnám a határaimnál, de érezni akarom a bőrét, úgyhogy kicsit engedem. éppen félig járja át a kézfejem. az alsó felét. szóda.
csend van, a város zaja alig szűrődik be. az udvari fák levelei neszeznek, néha pattannak a fa bútorok, vagy az ácsolat. a valóság néha nyugodtabb az emberek álmainál. napkeltéig fogok így feküdni, néha elalszom, reggelre kipihenem magam, és mire a második ember is felébred, készen leszek a reggelivel.
„magamat az arcommal együtt a kezembe temetem. a sorsom a sorsára
nem hagyom azért sem. meglátod valamilyen úton-módon még kimenekítem,
lesz rá gondom, hogy felgyorsítsam megint annyira gyorsra, hogy úgy tűnjön
neked, mintha egyhelyben állna ez a hatalmas kék-zöld gömb, itt
alattunk, amit hogyha megyünk a lábunkkal hajtunk, tovább ha van még,
na hajtsatok–
ma mindenki vendég, ha lekerül a festék, ma mindenki vendég.
hitted volna, hogy a végére pont ez a selejtes ablak marad meg?
mert amin át – hogyha nézed majd:
a tegnap a holnap, a holnap a nemrég, tovább ha van még,
mögötte ott az a temérdek emlék, egy sincs köztük, amit eléd ne tennék,
tovább ha van még, ha várnál és mennék, én utánad mennék,
utánad lennék, lennék az aki a sötétben kerget, a szavadat lesi,
mert nem sejti még, hogy árnyéknak lenni
igazán nem az a munka, amit élvezni tudna.
figyel a szentem – rontom a bontom –
a szivárgó képben a szavába vágok, előre kérdem, mikor jön újra?
árulja már el, hogyhogy nem unja, hogy felkel reggel, reggel felkel,
reggel, az eszeden túlra jár, rád jár, rád jár, rád jár, rád jár,
mondja:
te magad nélkül mire mennél?
ki elől futnál kit kergetnél? magadon kívül kibe bízzál?
ki mondaná meg, hogy merre induljál? ki ha nem te? ki az aki tudja?
ki lehetne más a megmondhatója?
te minek állsz háttal, mivel vagy szemben? merre van az arra?
biztos nem erre?
de aki meglátja ki elől, az tovább nem menekül, megálljt kiált,
a vihar meg elül, ahogy mindig szokta, mindig szokta
mikor nincs jobb dolga, hiszen őfelőle aztán bármeddig eshet,
neki nem mondta senki, hogy eltévedtek
akik azt harsogják, – harsogják, hogy – soha nincsen záróra.
ma lesz, csakis azért mer csakazért is,
csakis azér mer csakazér is,
csakis azér, hogy:
követ az ollónak, papírt a kőnek, a papírnak ollót,
keretet a körnek.
szentek a pokolban – jólvan nem kell beszarni,
csak látogatóban. a látogatásukon ott leszek én is,
itt állsz majd mellettem, látod hát mégis
csak mindenre jó vagy, semmirekellő,
látom átlógsz a falon, amin állok, az ablakaimmal
ugyanúgy a hátad látom,
ahol eddig voltál ott vagyok itthon, a házad a szebb,
de az enyémet akarod, te szószaporító. miért pont ezt az anyaszomorítót?
minek az neked? mikor ki se látsz lassan a fellegeidből,
hiába várom, hogy nyissad a kaput, – azon állunk mind -,
az ablakainkból a fénynek vége, kiérsz az alagútból,
sírunk, de a fellegeidből,
kezdődjön a sokadik fejezet,
ha ennek nem vagy itt, ha nekünk nem hiszed,
a szirénaszóra felkapod a fejed, és végre megérted, az egészet érted,
az egészet érted, érted az egészet, hát ezt is megérted, az egészet érted,
érted az egészet
voltunk fiatalok, boldog voltam, itt a legjobb kedvem,
ide elhozhattam, ezt ők küldték neked.
semmim nincsen amim eddig nem volt, meg úgy éreztem ahogy érzek most is,
csak én felelhetek meg.
legyen az amire mindig vártál,
pont úgy ahogyan elképzelted,
hogyha valaki, te végig tudtad, tudnod kellett,
te vagy aki felelsz csak.
ugyanúgy a választ várod,
pont ugyanaz a válasz várat,
ahogy elképzelted pont úgy, ahogy mindig vártad.
a lejtőn túl egy újabb lejtő,
a viharon túlról az esőfelhőkkel együtt érkezek.
mit tegyek, ha egy lakat vagyok csak a saját számon,
amitől eddig féltem most alig várom.
megismertelek, nem is meretelek nem ismerni meg.
pedig egyenesen értem küldtek, most is egy olyat,
aki nem választott még.
neki valakije végig súgott, az arcán látni: soha nem gyűlölték.
változtatni jött,
úgyhogy közben a régiben is megmaradhasson minden, amit eddig hittem,
pont úgy, ahogy elterveztem
amikor látnak, hogy sírsz, mégis mindenki vár: miért ne mennél?
miért ne mennél? miért maradnál? miért maradnál?
amikor látod, hogy sírnak a te jókedvedért: miért maradnál? miért maradnál?
legyen úgy, ahogyan elképzelted, pont
ugyanúgy, ahogyan mindig vártad.
nézz szét! nézd: ugyanúgy a választ várattad,
minket is ugyanaz a válasz várat, pont,
legyen az amire, ugyanúgy ahogyan, legyen az amire, pont,
ugyanúgy ahogyan, legyen az amire, legyen az, ugyanúgy, pont, legyen,
ugyanúgy, legyen, pont ugyanúgy legyen, úgy legyen, úgy, pont, legyen,
úgy legyen, úgy legyen
hét hazugság, szorozva héttel, és ez megszorozva héttel, igen,
hét angyal, hét trombitával, na, küldd őket haza a reggeli vonattal, kiabálod, kiabálod
az egyiknek sikerül, a másiknak nem,
a sors olykor nem tudja, mit akar.
egyiknek kiderül a napfényes ég, a másiknak nem jut csak –
nem vagyok őrült!
mind ezt mondja!
jó akkor az vagyok.
ismételd meg, hadd halljam csak, mondd még egyszer!
mit?
hát azt, hogy: nem vagyok őrült!
mind ezt mondja!
jó akkor az vagyok.
ismételd meg! hadd halljam csak, mondd még egyszer!
látogatók
egy fénytől távoli hely
(kikapcsolhatod)
itt mindenem új
ő mégis másra figyel
nem rám néz rám néz rám néz rám néz rám
a lejtőn túl egy újabb lejtő
a viharon túl…
az emlékműből műemlék lett
kitüntették a tüntetőket
a farkasaiknak oltárt adtak”
„az aki táncol az nem te vagy, te
maga a tánc vagy,
nem te járod, téged járnak;
akit átkozol éppen az lesz a párod;
Feketepéter, fogom a zsákot.
ha nem bírod el de megbírod ébren,
maradok én is veled az élen,
fenn.
tudom a dolgod, tudod-e hol vagy?
jaj, csak azt ne mondd nekem, mert nem hiszem,
hogy te nem gondoltál még arra sohasem,
hogy a gonosz nem az aki kínoz odabenn.
hanem?
aki könyörög hozzád, hogy ereszd szabadon az a gonosz,
akiről végig azt képzelted, hogy jót akar neked;
de megijedni tőle nem mersz,
mert olyan vagy te is mint mindenki,
a legjobban azoktól tudsz a plafonra mászni,
akik csak úgy minden ok nélkül a hátad mögé lopakodva a füledbe súgják, hogy:
ne félj!
magadban olyankor magadra mutatsz, és azt kérded tőlem hogy:
miért? talán úgy nézek én ki, mint aki fél?
hát, talán…
de most egyet se félj, különösen tőlünk ne.
a rossz utakról hozzuk neked a jóhíreket,
mert a jóhíreket hozni csak a rossz utakról lehet;
akik az értelmét keresik, mind élni felejtenek,
ez titok volt eddig, de most jobb ha megtudod:
csak úgy nem jutsz pokolra, ha magadtól odamész,
két szék közt a padlóra is csak akkor nem kerülsz,
ha belátod, hogy muszáj vagy és arra a kis dombra
amit emlegetni szoktunk most magadtól lecsücsülsz.
és azt mondod gonosz vagy, tudod hogy nem vagy az.
ezt mondják mások is, te meg ha bebizonyítod nekik azt,
hogy neked van igazad mégis, akkor lettél gonosz.
te is, mint mindenki, élni szeretsz leginkább,
és leginkább félni, leginkább félni
szeretve fogsz most,
ne tegyél úgy, mintha nem te lennél,
aki nem te vagy, mert:
az, aki zsákba van,
nem te vagy, te, igen a zsák vagy,
nem is látszol, mégis láttak,
ahogy átkozod őket, attól vagy álmos
Feketepéter, ide a zsákot!
te nem bírod el, mi meg bírjuk ébren,
maradunk,
fenn!
az igazságot, bárhol legyél, a sarokban keresd.
ő már onnan figyel téged, és ha eljön a te időd,
feláll,
kezet nyújt,
köszön majd,
és rájössz akkor arra,
hogy bármire rájönni valójában semmi.
és fogást sem talál majd rajtad,
úgy fordítasz hátat akkor mind az olyannak,
akinek a másén kívül nem kell senki. kerüld, és titokban bámészkodónak nevezd.
te is, mint mindenki, azzá akarsz válni, akivé nem lehetsz.
az erő ide nem elég,
ide az erőnek az erejét kell, hogy most hogy megkeresd.
keress magad mellé jeleket, ne félj, betalál majd mindegyik.
amelyik meg nem, attól meg a szabály erősödik.
a szabály, hogy:
az ember magáról beszél,
magával, ha beszél,
bárki nevét mondja,
bárki szemébe,
…”
m i n d i g v o n z ó b b a v á l t o z á s
m i n t a m o z d u l a t l a n s á g
a m i r e s z á m í t o t t á l é s m é g
h a n e m i s é r t e d a m i t l á t s z
f i g y e l e d é s i d ő r ő l i d ő r e
v i s s z a f o r d í t o d
a t e k i n t e t e d m i k ö z b e n
a r r a g o n d o l s z a d o l g o k
s a j á t b e l s ő s z a b á l y a i k
s z e r i n t t ö r t é n n e k
a s z e m e d e l ő t t é s t e c s a k
k í v ü l á l l ó v a g y a m í g
n e m s z ó l a l s z m e g n e m
a v a t k o z o l b e l e c s a k n é z e l
d e m i v a n h a a n é m a m e g f i g y e l é s
b e a v a t k o z i k a r e n d s z e r b e
a n é m a s á g á l t a l m e r t
k i á l t a n i k e l l e n e r é g
a t t ó l a m i t l á t s z ?
e l á r u l o m : b e l e k e v e r e d t é l
a feltört szinten a vizet hátul, a kislépcsőház melletti régi szerszámosraktárban tartjuk. ott elég hűvös van ehhez. a környék bérházainak lépcsőiből az első érkezők összecsiszoltak egy jó nagy márványkádat, és abba hordunk mindenhonnan, köztéri kutakból, ásványvizes palackokból, forrásokból, meg néha a Lukácsból, bárhonnan, ahonnan csak tudunk, vizet, olyat, aminek története van.
néha fura története.
legutóbb pedig egy ilyen pohár víz egészen megbolondult: a szobámban elérte a szökési sebességet, és apró nyüzsgéssel eltávozott az összes, a legapróbb pici része is. ki a kezem bőréből, ki a helyről ahol az idegességet érezni szoktam,
ki mindenhonnan —
sehová.
az üresség könnyűsége maradt csak helyette.
és ahogy felnéztem, láttam, hogy máshol is mindenütt ez a felszabadító hiányérzet maradt: egy olyan perspektíva, ahol a párhuzamos egyenesek már kartávolságban metszik egymást —
az öregasszony azt mondja, hogy ő nem tehet semmiről, de én nehezen hiszem, hogy az a lány annyira szégyelljen valamit a múltjából, hogy táncos bokáit veszélybe sodorva inkább magától leugorjon a már mozgó vonatról, minthogy összefussonn valakivel, aki tud a titokról. bár csoda tudja. az öregasszonynak látszólag mindenről tudomása van, viszont többnyire senkivel sem beszél, pedig itt lakik a feltört szinten. valaki épp közülünk hozta ide, ha jól emlékszem. azóta ő sózza el a hamis dolgokat a városban, meg intézi az apróbb bolti lopásokat, persze szigorúan a saját elvei szerint. lényeg a lényeg, hogy a lány csúnyán összetörte magát, és ahogy a tömött vonaton az utasok összecsődültek az ablakoknál meg a peronlépcsőkön, az öregasszony becsoszogott a kocsiba és leült valamelyik bámészkodó helyére. ott ült egészen addig, amíg a hülye vonat jó háromnegyed óra késéssel el nem indult, és közben egyszer sem nézett ki az ablakon. azt, hogy valakinek a tisztességgel megszerzett helyét sikerült elfoglalnia, igazából senki nem tette szóvá. bár ezen nem nagyon csodálkozom, mert valahogy még mindig az a buszmegálló az egyetlen a városban, ami nincs összefirkálva, amit az átadási ünnepélyen az önkormányzat kérésére megátkozott.
“ó, ez a kurva rókatündér”
(elég rövid részlet Kuan Han-csing verséből,
Nagy László fordítása.)
„megkísérlem elmondani, hogy milyenek voltak.
vonakodtak, mint aki télen átmegy a folyón.
éberek voltak, mint aki lappangó ellenségtől fél.
józanok, mint aki más országból jött.
hátráltak, mint az olvadó jég.
nyersek, mint a megmunkálatlan anyag.
mélyek, mint a szakadék,
rejtélyesek, mint a megzavart víz.”
„tökéletlenségükben felismerték a tökéletességet.”
távoli helyről érkeztünk csendben hordozva magunkban az üzenetet az indulásunkból származó ígéretet ami egyszer összetalálkozva majd megvalósul és akkor az a pillanat létre hozza majd újra a lényeget magát – lehetett volna ott az arcodat megpillantva a köves hegyoldalon felfelé kaptatva a bükkfák árnyékában de valami a levegőben továbbforgatta az időt következő találkozásunkig amikor már nem ez már nem erdő hanem a város volt körülöttünk és találkozásunk a zűrzavarban nem került helyére a láncolat megszakadt az üzenet elveszett az ígéret szövedéke felfeslett és aztán visszatérve a fák közé egyedül azt keresem hogy merre vezet mégis tovább ez az út elalszom majd később müge-illatban ébredek ugyanott a kövekkel szórt hegyoldalon lombok alatt egy kis tisztás mellett megyek tovább hiszen a folyópartig borzasztó hosszú az út de ott virágzik csak a kikerics te meg távol még a folyó is köztünk de az erdészeti úton a porban a bakancsomat nézve ahogy a sokadik lépés egyre csak felfelé vizes a hátam a hátizsák alatt és nincs velem senki még a fenyőerdőbe érve sem lankák sziklák és avar meg rét két napja nem láttam embert madarak és bogarak és fák és illatok és ne gondold hogy én ott vagyok mert megszűntem magam lenni hullámzik bennem a körülöttem és nincs szélem elveszett így mászik belém az ős-félelem: kicsiségem – míg meg nem adom magam neki és zihálva egy fatörzsre leülve előrehajtom a fejem csend percekig csend aztán újra elindulva beszélgetni kezdek kinyílnak az érzékek megjelenik amit eddig magam mögött hagytam és a múlt percek egyszerre itt beszélgetni kezdek de nem hallok szavakat mert nincsenek mégis értenek mégis értelek és hogy nem vagy sehol nem gyűlölöm tovább mert bár itt van helyed de ha nem vár már csodát benned a lélek ha nem szeretnéd mit remélek ami itt volna rész belőled nem volna elég hisz itt kell legyen minden részed aztán ha a hegy szélére érek ami alattam elterül végtelen tágas de a sziklaperem másik felén a fák velem állnak alattuk a füvesen találok magamnak ágyat karnyújtásnyira többszáz méter mély levegő libegő lepedő sötét lesz és nem marad más velem csak a legapróbb fények és a legapróbb árnyak jóéjt nem kívánnak de befogadják álmomat ami most nem történet nem áldás nem kárhozat csak a fáradtság tiszta sodrása reggelig amíg a levegő napfénnyel újra megtelik
