bele a csendbe,
a meztelenbe,
bortól fénylőbe
gyere ma este,
bőrödre éhes
a naplemente
s ha hallgatsz én
akkor is hívlak,
tűznek és szélnek,
fagynak és télnek,
vígasztalónak,
élő mesének.
vízre tenni hogy sodorja
ha itt többé nincsen dolga
csomagolni oltalomba
menni vele hogyha volna
fonál még rátekeredve
megragadni meg lehetne
maradni ha volna kedve
ittlétével egy lehetne
kis öbölben partravetve
olvadhatna esti csendbe
nem tovább mint egy dagályig
part és víz míg egyre vágyik
de ha többé nincsen dolga
víz ölelje, hadd sodorja.
aprókat rezzent a vigyázó szél a fűzfák vízbe hajló ágain. az árnyékos parton két kislány mászik épp a vízbe, óvakodva egyensúlyoznak a gyökerek lépcsőjén agyagtól csúszós lábaikkal. a hullámok üdvözlésképpen símogatnak egyet-egyet rajtuk.
távolabb minden mozdulatlan. az apró öböl és mögötte a sziget.
egy csónakban egy fürdőruhás lány alszik. párnája összegöngyölt ruha, fejét laza kendőként viselt, vékony sporttörölközővel árnyékolja.
a fűben halmozódó faforgácsra halk jajdulás után egy vércsepp pottyan. tompa szitkozódással valaki a szájába veszi az ujját.
a távolban, alig a horizont fölött, az égen egy fura kis felhő úszik. úgy néz ki, mint egy deszkán elnyúló macska. ugyanennek a felhőnek – a másik oldalról, innen úgy százhúsz kilométer távolságból nézve – égre vonyító farkasfej alakja van.
nem rezzen a felszín
nem sikkan a sóhaj
pórusainkban néma az óhaj
együtt moccan a kéz a folyóval
összekomázik a bőrrel a sodrás
vér ver az érben mint kicsi holtág
tér nyugovóra az éji mennyország
(Nomád bár, 1692. fkm)
felkér a szél
az élet kitalál
hogy tánc legyél
játszott halál
oltott tűz
és égetett kehely
nyomtalanul
létemre lelj
fehér ing volt rajta. fehér ing, amely meglepően pontosan idomult a testéhez. kivéve persze a bolondosan elálló gallért. fehér ing, és egy szűk farmernadrág. semmi több. az elutasítás helyén, amit korábban aláöltözetként viselt a ruháihoz, most nem volt semmi.
persze ez elsőre nem látszott.
dinnyét ettünk. a biciklik a rézsűn, a fűben hevertek. szemtelenkedtem vele, visszavágott volna, de tele volt a szája, így inkább szigorúra húzott szemöldökkel vállba vert. apró ököl. de azért másnapra belilul majd a helye. az ujjain cukros ragacs. az árnyékon kívül vakított a Nap. nevettünk.
ünnepelni jött. adni. mert az ünnep nem maga a változás, hanem az, amikor a változást elhozod másoknak. így a ruhája ünneplőruha volt. új. használatlan. szó szerint: soha nem használt. a vasútállomáshoz vezető sétálóutcán vette a vásznat, amiből vasárnaponként, otthon szabta ki és varrta meg az inget. az inget, ami előtte csak a képzeletünkben létezett. erre az egyetlen alkalomra szánta.
mert nem csak ünnepelni, de búcsúzni is jött. feladni mindent, ami annyira szép és egyben annyira nehéz: nem érezni többet. elvágni a szívet beidegző rostokat és butának lenni. mert ahol a tettek szabadok, ott a döntések bizonytalanságának félelme van. legalábbis ezt mondta, miközben másnap reggel az ágy mellől összeszedett ruháit a szekrényembe hajtogatta.
ezeket itthagyom neked, mondta. rajta lesz az illatom. akkor is, amikor rajtam már nem.
nem szavak, nem tettek, nem vágyak:
ős-erők vetettek ágyat
a kertnek, melyben, mint két tenyér,
a Nap a Holddal összeér,
mint homlokunk, ha összekoccan
a kétféle óhaj
egy lesz,
és nem csak egy pár másik oldal
az ölembe teszem a táskám és előkotrom a fülhallgatót, mint mindig, amikor egyedül utazom. szép lassan kiszedegetem a szivacsból a száraz pelyvát, ami valamelyik erdőszélen szóródhatott a zsebembe. nem sietek, az ülések alól felszálló meleg eltompít, kimossa belőlem a fázást, amit a kaptatók fáradtsága hoz az őszi alkonyba. elindítom a lejátszót és előveszek egy könyvet, de egy fél mondat után már alszom is. a könyv tompa puffanással érkezik a táskámra: hallom, de nem mozdulok – nem törékeny dolog.
egyszer csak felébredek. résnyire nyitom a szemem, hogy megnézzem, hol járunk. feje a vállamra hajtva, az én fejem meg az övére, érzem a jóillatú hajszálait az arcom alatt. a vonat már bent áll az állomáson.
át kell szállnunk, Rosszgyerek! moströgtön. – súgom neki, miközben óvatosan leveszem a combomról a kézfejét.
juj! – mondja hunyorogva-pislogva. sebtiben felnyaláboljuk a szanaszét cuccainkat: pulóvert, táskát, vizespalackot, és nevetve ugrunk le a peronra. odalent bolondozva összecsapja a lábait. három hang. szoknya, harisnya, bakancs.
aztán megint felébredek. a vonat éppen befut az előző állomásra. nem kell sokat néznem, megismerem a fákról. elteszem a könyvet, magamra dobom a táskát, egy dal közben pont véget ér, és már indulnék lefelé, amikor a nő, aki valamikor leült velem szemben, utánamszól: „ezt most maga is itthagyja?” – mondja némiképp megbotránkozva, és felém nyújt egy rozsdaszínekkel csíkos kötött női pulóvert.
és ha a jeleidet
végül a kabátom alá tetoválom,
nem azért fogom tenni,
hogy mindig emlékeztessenek rád.
hanem azért,
hogy akik ezután jönnek
tudhassák, hogy nem kell félniük
beszennyezni engem.
és a szememben a (kékes-zöldes-)szürke gyűrűben,
– ha akarod –
majd megkeresheted a foltokat és
a szélfújta párhuzamosokat,
amiket a géped húzott az égre,
ahogy elsuhant, történést hasítva
az alkonyatban
először felpislákoló csillagok
mozdulatlannak látszó
hallgatag mintázatába.
és – ha akarod –
megláthatod a szememben
a tükörképedet is, amit
azzal a valakivel rakosgattunk össze,
akinek a legjobban hiányoztál,
– vagy pont ugyanúgy, mint nekem.
és akivel sokáig
a rólad ábrándozás volt
az egyetlen közös vonásunk.
mint egy ócska házaspár,
úgy ábrándoztunk valaki másról,
ahogy öleltük egymást,
(a te gyengédségeddel)
sötétfehér átmeneti
menedékhelyünkre bújva.
de
nem két különböző valakiről
ábrándoztunk,
ahogy az ócska párok szokták,
hanem egyetlen harmadikról,
egyetlen, közös harmadikról,
rólad, mindketten, rólad.
és olyankor ott
az én különbözőségem
és
az ő hasonlósága
formálta térben
megjelentél.
