ártatlan arcot vágok. semmit sem sejtenek. dolgozom, mint egy angyal.
aztán fény derül rá, hogy kivételesen valamennyire naívnak bizonyultam:
most mondták, hogy hétfőn nem is lesz munkanap.
nem szoktam ilyesmire annyira figyelni.
Kategória: no-main
mellesleg meghirdettem a feltétel nélküliség epocháját. anya ki is borult. azt mondja, hihetetlen, hogy minden este másik pasival jövök haza.
nem is minden este.
és legtöbbször nem is csinálunk mást, csak beszélgetünk egész éjjel.
a lényeg az, hogy elegem lett a hülye szabályokból és elvárásokból, amiknek próbáltam megfelelni. szükséghelyzet van a világban, úgy érzem. fuldoklunk a saját mocskunkban.
szóval bárkinek, aki képes egy kis időt úgy velem tölteni, hogy szeretetet tudjunk adni egymásnak, és kapni egymástól: helye van mellettem. a többiről pedig nem veszek tudomást.
mindenféle szavaknak azzal kapcsolatban, hogy felhívjam az illetőt később, vagy találkozzam vele ismét, ha az előbbi dolgok nem állnak fenn — csitt!
szükségállapot.
anya szerint nemibetegséget fogok kapni. vagy terhes leszek. aranyosan aggódik. azt hiszi, valami kis hülye vagyok. sohase voltam. egy angyal vagyok.
figyeljetek. ők még nem tudják, de ti tudhatjátok, mert most leszögezem: jövő hétfőn cserbenhagyom a munkahelyemen az embereket, akik azt hiszik, hogy jól kikerülték a dolgozást azzal, hogy rámlőcsölték a tennivalókat.
tévedtek.
még valami. az igazság nem éppen statisztikai alapokon nyugszik. ha egy ember valamiről kilencvenkilencnek ugyanazt mondja, és csak egynek mást, attól még könnyen lehet, hogy az az egy áll a legközelebb az igazi érzéseihez.
sok ember leveleit olvasom ám. mindet. bárkinek is küldik, bárkitől is kapják. nem nagy ügy. néha egy kis emberismeret, néha ötletesség, néha egy kis segítség szakemberektől. nem annyira lehetetlen feltörni egy postafiókot.
na és onnantól kezdve nyitott könyv előtted a barátaid magánélete.
meg a sajátod is.
végre.
fura, hogy hány meg hány oldala tud lenni az „igazságnak”. hazudunk mind. kinek éppen mit. de én látom az egészet. és ezzel a tudással nem is vagyok ám túl népszerű.
eleinte leginkább hallgattam. féltem, hogy nem tudom hibátlanul eljátszani, hogy csak azt a rész ismerem a teljességből, amit nekem szánnak. de nem nehéz — próbáld ki egyszer. sőt, piszokul belejön az ember. más lesz a világ. csak uralkodni kell tudni az érzéseiden. mert ha nem bírod az adekvát arckifejezéssel végighallgatni azt, amit az arcodba hazudnak, akkor lebuktatod magad, és vége a játéknak.
hidd el, másképp van minden, ha tudod, hogy mit beszélnek rólad mások egymás között, és ha tudod mennyire mást mondanak, amikor veled vannak. ha tudod, hogy kivel mi történt, és mi az, amit ebből megoszt veled, és mit nem, és mit nem egészen úgy, ahogy történt.
bizony mondom néktek, a hazugságaikban ismerszenek meg a barátaitok.
na jó, csak hogy értsétek Ted utalását: a pasimat ott jó messze jól megverték. volt ez a tiltakozás-féle, és persze a rendőrök válogatás nélkül ütöttek. tüntetőket, bámészkodókat úgyszintén. (tuti, hogy a bámészkodókat is, ha ez a hülye is kapott. mi mást csinált volna ott ez a tejbetök.) mitagadás nem igazán tudom, hogy sajnáljam-e. dühös vagyok, jóideje dühös vagyok rá, a fenébe is. csak olvasom a hülye leveleit, és csodálkozom. túlbecsültem. no persze nem nekem írja őket, de olvasom. ilyen smart kis lány vagyok én. onnan tudom ezt az egészet is. mármint a leveleiből. nekem persze azóta se merte elmesélni. meg azt se, hogy nem bír ám nyugton meglenni csajozás nélkül — nesze neked hűség. mondjuk röhej, hogy mennyire nem jön össze neki.
[Ted kérésére: smart = ügyes, talpraesett, fondorlatos. brrr…]
Kent State University, USA.
May 4, 1970
ez a mai nap nem jó…
azt hiszem, hiába hangsúlyoznám, hogy ez nem a hülye, átmenetileg külföldre szakad pasim elleni bosszúhadjárat kezdete, úgyse hinné el senki.
pedig nem az.
szóval itt van ez a kölyök. jó, bőven nem tizenéves már, de kölyök. valamikor egyszer összefutottunk vele, — persze anyámmal, szokás szerint, ahogy sétálni szoktunk, mint azzal a nyavalyás idegesítő fickóval is, aki belémlátott — és ez egy olyan kedves, mosolygós kölyök, aki arra vár, hogy egyszercsak majd találkozik valakivel, persze egy elég helyes nővel, aki ugyanolyan egyedül van mint ő, és ugyanolyan kiábrándult, na és ebben a világvégehangulatban eltöltenek egy meglepetésdélutánt, ami majd megváltja a világot. mert valahogy ezek a srácok tényleg hisznek ebben.
szóval ma találkoztam vele másodjára. egyedül voltam, éppencsak a délelőtt végére üresre csendesedett lakótelep volt jelen, semmi más. csak leszaladtam a boltba ásványvízért. hazafelé jöttem, amikor szembejött. és sehogysem bírtam megállni, hogy ne én legyek az a bizonyos. igazán. ha én nem tudnám, hogy ezek a kölykök ezt így gondolják, és nem tetszene nekem ennyire ez a játék: sohasem találnának senkit. de én szeretem ezt.
ettől függetlenül nem volt jó ez a mai nap, mert valahogy nem vagyok igazán boldog, és mert annyira zavart, ahogy elment haza. annyira nem tudta, mit mondjon. istenem. nem kell semmit mondani. mit is lehetne
ah. pedig nem szignifikáns.
nem tudom, mit agyalok ennyit egy vadidegen figura egyetlen pillantásán.
na mindegy. csak felbosszantottam magam ezen az emberen.
nem, nem azon, hanem ezen, itt. ezen, amelyiknek itt kellene lennie. de nincs itt, sőt, még csak ezen a kontinensen sincs. és megnyugtatja, ha a megjegyzésére, hogy olyan szűkszavú vagyok mostanában, azt válaszolom, hogy pedig nincs semmi baj. és tényleg elég neki az a félvállról letett néhány mondat a telefonba, elég ahhoz, hogy megerősödve indulhasson neki a napjának valahol a világ végén.
és olyan boldog olyankor.
