a vonat lassan siklik kifelé a pályaudvarról
a nyílt pálya felé.
váltók és mozdulatlan, szertehagyott szerelvények.
mozdulatlan, tűzforró, délibábos levegő.
a sínpárok között szalmaszínű száraz fű és rozsdás zúzott kő.
elhagyott épületek.
betonkerítések.
egymásra csúsztatott állóképek egymásutánja.
mozdulatlanok a szereplők,
megfakultak.
a réten az elefántok.
a lejtőn a bicikli.
és én, át a gazoson, biciklivel a vállamon.
minden fénykép hátulján más és más dátum,
elárult, eltékozolt titkok egymásutánja.
egyetlen titok marad csak érintetlenül:
a fonál, amely felfűzi ezeket,
a kulcs, ami elvezet a következőhöz,
a jelek, amiket követünk a találkozásig.
Kategória: no-main
a beérkező metró zajára meg se rezzen.
a nyilvános terminál billentyűinek fémes hangja,
rövid gondolkodás.
aztán folytatja.
fiatal, ruhája kopott, szakadt, foldozott.
befejezi.
felveszi maga mellől a csomagját.
(egyszerű, kevesebb, mint a legszükségesebb.)
szemeiben komisz félmosoly.
nem tudni honnan érkezett.
most továbbáll.
nincs hely, ami az otthona lenne.
nincs állandó közeg, ahonnan érkeznek a sorai.
a kölyök mindenhonnan írja
azt amit olvasol és olvasok.
és ami fontos nekünk,
kötött életünkben.
valamiért.
valamire kell.
és az ismeretlen megadja.
a kölyök, aki néha feltűnik,
de nincs sehol.
aki nem olyan, mint mi.
(de nem vennéd észre rajta,
nem is sejtenéd.)
aki olvas a gondolatainkban.
(vagy csak figyel,
mi meg beszélünk álmunkban.)
ha éhes, ennivalót keres.
ha írni akar, egy terminált.
és ha nem írja majd tovább,
na, akkor vége lesz.
minél pontosaban fordítasz egymással szembe két tükröt,
és minél jobban közelíted őket egymáshoz,
annál inkább csak a végtelen ürességének látszata az, ami közöttük marad.
(szerencsére a tápiókavakondok szinte teljesen vakok,
és főleg más érzékszerveikre hagyatkoznak.)
fényképezni a fénnyel le nem képezhetőt
a saját titkos kis különutainkat járjuk az erdőkben, és a pillanatok,
amikor a tisztásokon összefutunk, éppen csak arra elegek,
hogy felébresszék bennünk a félelemeket
arról, amiről nem tudunk: a másik különutairól.
(Anasztázia nagyhercegnő pedig — éppen egy pillanattal azelőtt, hogy)
a tagadó mondatokkal mindig valami létezőhöz kötődsz.
ha majd nem valami ellentéteként definiálod magad,
akkor végre nem leszármazni fogsz,
hanem létre jönni, ott teremni,
mint elmesélt történetek.
és a sutba dobott dolgok életre kelnek,
pontosan a legelején elkezdve.
ab initio rerum.
otthonvagyok benne és
otthon érzem magam benne,
de nem az enyém.
nem is lesz az soha, szerencsére.
manapság az uralkodók legtöbbször nem alapítanak államot.
ponyvás szekérrel járják a senkiföldjét, néha megállnak
és létrehoznak egy átmeneti telephelyet valahol.
kicsit széthordják a dolgokat, amik addig voltak ott,
miközben a szolgálóik az uralkodói címer formájába rendeződnek.
aztán megjelenik a környék népe, és elkezdik élni az életet.
az uralkodó törvényeket hoz, ítélkezik és kegyet gyakorol.
de az egész nem tart tizenöt percnél tovább, és ahogy vége,
mindenki szedi a sátorfáját és továbbáll, mint a vándorszínészek.
és folytatódik minden, éppen úgy,
mintha nem történt volna semmi sem.
„magunkra maradunk e földön,
mindannyian a kígyó mezőnkön,
ürmöt terem az esztendő.”
(Svetlana Makarovič: Žalik žena / Ürömtündér)
mostanra viszont
rájöttem,
hogy a rohadt csended valójában
egyetlen folyamatos üvöltés.
