még nem ültettem semmit.
majd kakukkfüvet fogok,
amit elég elszórni az árokparton,
vagy az erdőszéli kerítetlen telek rézsűjén,
ahol elsétál az ember.
ami elviseli az augusztus forró kínzásait
és a kötött, köves talajt
de
látod, a semmiből a hagymások kihajtottak,
nem is sejtettük, merre bújnak mégis,
most a zivatar után
virít még a vadírisz is,
és ha megsimítod a levelét, mindig emlékezni fogsz a színére. nem felejted el. a fájdalom segít.
Kategória: no-main
Tàrsalgàsra van szükségem, hogy ne tulozzam el magamat.
Tegnap egy sràc ràmszolt az utcàn mert lehajtottam a fejem amikor ràm nézett. Örultul bosszantott, oràkig sétàltam és gondolkodtam, igyekeztem emelt fövel. Estére megszoktam és jol esett megosztani ennek a vàrosnak a hangulatàt màs magànyosokkal. Bizseregtunk a zenével a finom vodkàtól és még Unicumot is ittam.
Itt magyar vagyok és Tsilànak hivnak. Be szeretném jàrni a vilàgot.
nem értünk egymáshoz.
először.
és aztán nem az van, hogy már értünk egymáshoz,
csak, hogy már egymáshoz értünk.
és nemtudom, milyen nevet adtak ennek,
de
nehezebben mozdulok a közeledben,
és bár nincsen norma erre,
tudom, hogy volt, akinek a jelenléte
meg mintha inkább felemelne.
nyakamba szakad a tetőről a hó.
egy maroknyit a kezembe veszek,
és nézem ahogy a felszíne
beleolvad a tenyerembe.
meglágyítja a melegség,
de aztán egyből visszafagy
egy tökéletes, kemény jéggömbbe rejtve
a már hozzáférhetetlen apró kristályokat.
csend van és
csend
meg még egy kis csend is
azon kívül.
nem volt nálam táska, így
először a villamoson, ahogy föl, a kapaszkodó felé nyúltam
jöttem rá a fájdalomból, hogy valószínűleg
csupa
liláskék folt a hátam attól, ahogy a padlód
és a vágyaid közé keveredtem.
a ruhától
láthatatlanok voltak a könyökeimen és a térdeimen a horzsolások,
meg az is, ahogy levegőből gyúrva még mindig ott voltál a bőröm érzékelésébe ágyazódva,
lelassult lélekzetembe égve.
mindkettőnknek össze volt pakolva
minden holmija,
(egy ideje mindig össze volt pakolva)
és bár útiterveink nem voltak,
rejtetten a tekintetek elől,
a kapun kilépve végül
mégis különböző irányba fordultunk:
i go left, you go right,
no me diga nada, señorita.
a lányon
– aki egy dérmintás, ezüstbundájú farkast
sétáltat a fagyos utcán –
hosszú vászonkabát van.
kézfejére húzott pulóverujja
eltakarja sebes bőrét,
ami repedezetté száradt az örökös kézmosástól.
mégsem öreg az érintése,
kölyökkeze fogja a pórázt.
száraz, dombornyomott tűz a bőre.
egyenes tartásában titok van:
fájdalom.
amit a komisz, becsípett
szemeiben is látsz,
amikor hányás közben a hideg verítéktől
cseppes homlokát fogod,
és félresimítod rövidre vágott,
selymes, szögegyenes tincseit.
hétköznap legtöbbször alig eszik,
és alig várja a hétvégét,
amikor beleőrülhet a mértéktelenségbe.
a kabát
a vibráló feszültséget is el tudja takarni.
az ünnepi vásár meleg illatai felé sétál,
nézelődik és
a tömegből
néhányan elismerő pillantásokkal nyugtázzák
magas, karcsú alakját.
egy fának támaszkodva forralt bort iszik.
a farkas vár.
odébb
a betlehemi élőképből hiányoznak a bárányok,
köröskörül viszont
mindenütt hemzsegnek a birkák.
séta vissza a hídon.
a folyó mint egy fekete selyem köntös,
ami egy holttestet takar.
aranyfényben csillogó gyöngysorok szanaszét.
semmilyen zene nem elég hangos,
az sem ami már fáj,
semmilyen szél nem elég csípős,
hogy elnyomja ennek a végtelen
üres éjnek a szerteszét szakító
tágasságát.
visszhangokba ébredek.
felkelve először körbejárom a szobát, mintha bizonyítékokat keresnék
arra, amit amúgyis tudok, ami a hidegségén is érződik: a lakás üres.
térdmagasságig gomolyog benne a szomorúság. örvénylik, ahogy mozdulok.
felkeveredik a lépteimtől, és végül lassan, kénytelenül belélegzem.
lesietek a keskeny falépcsőkön. megnyikordulnak.
közben a korlát fényesre kopott részeivel játszik a kezem.
az alagsori nagyteremben két ember táncol.
az egyik,
tekintetével a termen kívül,
lágyan elemelkedve és visszaérkezve, hatásoktól megkeveredve,
mint az ablakon kívül az avar.
ismeretlen érzések szövedékének változó képét rajzolgatja az ösztöne.
a másik láthatatlan.
mozgása gördülő, kúszva mozdulatlanságokba zökkenő.
tenyerével alátámasztva az érkező meztelen talpat:
a látható táncos minden lépését követi.
találkozásuk forró pillanat,
semmiség a köztes időt kitöltő végtelen nemtalálkozásban.
nincsen botlás. nincsen zaj. a porszemek
egyesével siklanak ki a lágyan
érintkező felületek közül.
a nő kifelé lépked a sötétbe. háta mögött a vasútállomás sokszögekbe forgácsolódó fényei. stencilszerű sziluett: a kabát alja hullámos vonal. mint a haja. a szoknyája rövidebb a kabátánál, harisnyás combjaira ér a sála. szertelen. látszik a lehellete a hidegben. szétfoszlik, belemosódik a ködbe. bal kezében cigaretta, néha a szájához emeli, de ugyanolyan a lehellete. szétfoszlik, belemosódik a ködbe. csíp a hideg. a Hold egy sápadt, maszatos folt. kavics. csend van. nem jön vonat. nem vár más. nem fog történni semmi. csend van. nem akarok közelebb menni, nem érdekel az arca. nem fog történni semmi, később sem, bármikor, ugyanennyire: nem.
ahogy profilba fordul, látom a hajába fogott tollakat.
az erdőben minden lépés egyforma hosszú. minden irány ugyanannyira észak mint dél, az égbolt egyenletesen hamuszürke. a ködben a visszhangok közeliek, a madarak cserregése hirtelen, a szarvasok lépte kíváncsi, lomha. az avarban a lépéseim zaja, néha csak ennyi marad. nincsen távol. nem létezik. sem látványban, sem hangban. megyek, laposokon nézelődve, hegyoldalakon lesietve, rétszéleken kódorogva, míg ki nem vetnek maguk közül a fák egy helyen, ami számomra ismeretlen összefüggésben áll a hellyel ahol közéjük léptem. esteledik. sáros a cipőm, koszos a kezem, moha ragadt a körmeimbe.
olyan, mint hajózni. egy dimenzió hiányzik. az irány dimenziója, és ez megbolondítja az időt.
t’ Davy Jones’ locker with it.
