web analytics

az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva

Kategória: no-main

egy

egy vászonkárpitos barna kanapén hasalok, drapp csíkokat fest rá a Nap fénye. a lakásban tisztaságillat terjeng, az ablakok kinyitva, kellemes meleg van és várakozás. második emelet, távolban a Duna és mellette az ártér fái. hosszában fekszem, vidáman pilittypalattyolok a lábaimmal, néha megrúgom édesapám combját, aki mellettem ül. a húgom megszületett. ma jön haza. mindjárt megyünk értük. de még van egy fél óránk az indulásig.

először levegőt vesz, és belégzés után egyből ordít. egy darabig. aztán eszik. pislog néhányat és elalszik. valahogy én is így csinálhattam három évvel ezelőtt. legalábbis úgy mondják. személy szerint nekem ez az első valódi élményem, amire később is emlékszem: ahogy várjuk a Hugit.

vagyok én és vannak a szüleim, meg vannak más emberek, és most lett még egy. most egy lány. én már nagyjából tudom, hogy meddig tartok. beütni nem tudom az ujjaim hegyénél távolabb eső dolgokat. de tud a bőrömön kívüli is fájni, ezért mondom, hogy csak nagyjából. megtanultam dacolni a gravitációval, ami a Földön tart. botlástól botlásig kiképezve az izmaimat és az elmémet, hogy ne verjen át ez a láthatatlan, trükkös erő, mindig, amikor menni próbálok valahová. nem nagyon magyarázták. néha megmutattak dolgokat, vagy csak láttam, ahogyan csinálják. és én addig próbálkoztam, először kúszva, majd kapaszkodva, amíg nem sikerült végre. rossz mozdulat. esés. fájdalom. ordítás. rossz mozdulat megint. de már tudom, hogy ezt ne. hacsak nem esni akarok éppen.

ilyen gyereknek lenni. banális célokért küzdünk, hihetetlen, közönyös kitartással. hogy eljussunk valahová. közelebb valamihez. hogy elérjünk, meglássunk valamit. hogy megszüntessük az éhség nevű fájdalmat. hogy megrágjuk az ételt. hogy jelezzünk másoknak. hogy felhívjuk a figyelmet. ehhez érzékelni kell, hogy mi történik. egyre és egyre pontosabban. pillanatról pillanatra megfigyelni az összefüggéseket. és kíméletlenül értékelni erőfeszítéseink sikerességét. mert ezekben a dolgokban nem lehet másképp előre jutni.

van tehát egy alapvető tapasztalásunk saját életünkről, és, amennyire felmérhető, ez nagyon hasonló mások tapasztalásaihoz. de ez a tapasztalás nem kezdődik sehol, fokozatosan épül fel, és nem ad rálátást az élet egészére, mivel már bőven az életen belül vagyunk, amikor képessé válunk emlékezni és szintetizálni.

mégis, egy idő után ahhoz, hogy tartósan otthon érezzük magunkat benne, szükségünk van arra, hogy az élet irányait és végpontjait megértsük. ez pedig csak úgy lehetséges, ha valahol az életünk derekán (esetleg kicsit korábban vagy később, valahol az élet válla és a csípője között) felismerjük ezt az szükségletet és képessé váljunk némiképp eltávolodni és rátekinteni az egészre. természetesen menet közben, szigorúan csak menet közben, megállás nélkül, hiszen az élet ritmusát, lélekzetünket, nem lehet csak úgy megállítani.

indokína

az eső a szokásos helyeken csorog a terasz tetejének széléről. a Mun-Mekong torkolat felől érkező teherautók sarat dagasztanak az úton. egy újsággal és egy bangor brownie-val ülök a kávém mellett, amikor a házvezetőnő belép, és bejelenti: a Szelíd Asszony érkezik. a saját nyelvén mondja, nem szeretünk franciául beszélni, sem ő, sem én. megköszönöm, és a bejárat felé indulok. sáros aljú, vékony, fehér vászonruhában sétál befelé, egy fonográflemezzel a kezében, pedig most érezhetően nem táncolni jött. ideges, de csak köszön és cseveg, ahogy szokott. körülnéz. most kapta ezt a felvételt. muszáj hallanom, szögezi le. táncolunk. újra körülnéz. a megfelelő pillanatokban, a lüktető swing hangjaitól alig hallhatóan kezd mesélni. előző este, a városból hazafelé látott valamit. a katonák — senki sem mondta, hogy már itt is itt vannak a katonák — összeterelték egy thái đen falu lakóit. később lövéseket hallott. biztos amiatt, ami északon történik, mondja. valamit ki kell találnunk, mielőtt ideérnek. szerezzek buszt. beszél a tanítónővel. nem tudja, mit lehet tenni, de időt kell nyerni.
megvárjuk amíg lejár a lemez, én a látszat kedvéért, ahogy szoktam, felvetem, hogy maradjon egy teára. ő szabadkozik, és elsiet.

TOVÁBB OLVASOM

rácsszonett

hogy nincs itt nem kritizálom
jön majd, nincs ami fájjon.
csak valamit kell kitaláljon
az elme, míg megjön az álom:

elképzeli meztelen vállát,
ahogy összeszorítja a száját,
és nézi hogy indul a múzsa
ajkain mattvörös rúzsa,

majd eltűnik, sehol se látják,
lesik csak lopva az árnyát
a narancsszín utcai lámpák.

hogy libben a vászon a testen,
így megy, keresztül a feszten.
ha elkapom el nem eresztem.

(Nahoczki Évinek)

 

danza de la lluvia

vályogfalú, fehérre meszelt parasztházban ébredek.
apró, kósza fények, az ágynemű mérhetetlenül nehéz,
a vászon óvó súlyával érint,
minden fehér,
vagy fa,
a mennyezetet nézem, hanyatt
keveredik a fa és az ágynemű illata.

aztán beülök a vastag ablakpárkányba,
a Nap a dombokon túlról már a hátamat süti,
de még nem mozdul a harmat.

az ágyban halk, szuszogó alvás,
hangtalanul megyek ki az ajtón.

fürge a reggel, csíp a hűvös,
összeütöm a sarkam ahogy
kilépek a kapun,
le az utcán, végig a falun.

kenyérért megyek,
meg tejért megyek,
meg
jókedvemben megyek.

éjféli

az első kérdés persze nyilván az lehetne, hogy egyáltalán hogyan lehetséges, hogy beengedtek engem abba a templomba a rudrakshafa-termésekből fűzött málával a csuklómon.
feltételezhetnénk, hogy elsősorban azért, mert szövetkabátban és öltönyben voltam. a kinézetem nem volt zavaró. odakint jeges szél fújt. vagy mert szükséget szenvedtem valamiben. vagy elesett voltam. vagy éhes, azért. de nem.
egyszerűen csak elég jól ismertek. jópár éve laktam a régi malomépületben a patak felső folyásán. azt is tudták már, hogy amiben hiszek, nem összeegyeztethetetlen a helyi hagyományokkal. sőt, az emberre saját magára nézve kicsit még talán szigorúbb is volt, másokra nézve pedig megengedőbb. így nem volt nehéz.
én pedig tiszteletben tartottam hogy ők vannak itthon (például ezért az öltöny és a nyakkendő). és a tanítójuk híre sem volt ismeretlen az országban, ahol születtem. tisztelték ott is, csak itt, a templomban, valahogy másképp.
ezért nem jártam oda, igazából. de most beengedtek és meleg kézfogásokkal fogadtak. megtisztelő, hogy eljöttem. a tél mélyének fényünnepén. hogy viszonzom a bizalmat, a nyitottságot, amivel gyógyító főzeteim iránt vannak. a távoli, keleti hagyomány iránt. hogy én sem zárkózom el. híd épül nyugat és kelet között. satöbbi.
persze tudták: jöhetek, nekem nem tiltja semmi. az én hitemben kevesebb a tabu. ezekről néha kérdeztek is, tőlem szabad volt: nem számított, hiszen csak idegen szokások felől érdeklődtek. mint kiderült, tabu volt a halál. tabu volt a születés. sőt, tabu volt az is, hogy az a szigorú tekintetű, vörös hajú, harminc körüli, beharapott szájú fitos kis nő, aki épp felém lépkedett (de még nem vett észre), miért boldogtalan.
a balján érkező germánszőke fiatalember kezet nyújtott, viszonoztam a kézfogást. és többesszámban köszöntem nekik. a férfi tekintete közönyös volt, a nő viszont összerándult a pillantásomra. hunyorra húzott szemeivel ölni tudott volna, de ritmuskésés nélkül továbblépett. az érzései közben úgy szaladgáltak a szívén, mint parázson felhevült forró vaslapra fröccsenő, a barázdák között gyöngyökként elforrva pezsgő vízcseppek. belepirult és aggódott, hogy észreveszik. de ahogy kilélegzett, hallani lehetett, hogy tetszett neki. a pofátlan egyenességem. és az ő bűnös titkai. azok is. sajnos.
én persze nem azért mentem oda, hogy a kedvében járjak. hanem hogy emlékeztessem, hogy a kéz érintését, ami reggel összegombolta a ruháján a hátsó gombokat, nem álmodta.
bevásárolni indult otthonról. hozzám. gondolom szeretett volna az ünnepi vacsorába a pulyka mellé egy kis önazonosságot és tiszteletet is. hogy ne legyen túl száraz. vagy, ki tudja mi.
a mise végeztével hazamentem. egyedül. az elkövetkező hetekben az ölelése, ha lehet, még hevesebb lett ugyan, de sokkal nem voltunk előrébb. bár már legalább tudta, hogy vágyik ezekre a titkokra. mert amíg nem tudod, hogy mire vágysz, addig nem is tudsz végre nem vágyni rá.

húsvét

a lengyel lányok szétfőzik a krumplit
(ami amúgy itt mindig mindenkinek szétfő, ilyen fajta),
olajfestékkel festenek tojást,
és vasárnap úgy hajnali fél egy körül
az almáspite alatt kigyújtják a sütőpapírt.

a semmiből előkerülő reggeli hidegtálak
eszegetése közben én
a keksztortájukból kimaradt vajas krémből
fonott kalácsot sütök, hogy ne vesszen kárba,
és ezzel párhuzamosan
megkezdődik az egyetemleges nemzetközi húsvét
népvándorlással és hétfőbe nyúló beszélgetéssel
egybekötve

völgy vaagy

Sétàltam valami felé és az ut fàrasztonak tunt meg akartam érkezni de valahol sejtettem, hogy vissza kell mennem a kiindulo ponthoz, és akkor azt vettem észre, hogy sokkal kellemesebb lenne az ut ha nem lenne célja, aztàn magamra vettem ezt a gondolatot es rànéztem a sok célra ami kituztem, nem modanàm, hogy könnyu volt levenni a szemem roluk. Könny. Értékes. Értékes a könny.

Nem lenne szabad könnyen könnyezni. Van egy baràtnöm, rég ota szeretne egy gyereket a szerelmétöl de a sràc még sràc maradna, nemrég teherbe esett és elvetette, késöbb visszajöttek a hasgörcsök és kiderult, hogy emelett volt egy méhen kivuli terhessége. Megragadott ez a történet, sokat gondolok rà, ez a làny egy atombomba, élet van benne, napsutés, erö, az élet értékes. Mosoly mindenhol van.

cocoon crash

egyszer úgyis szembe kell nézni a kérdésekkel,
amiktől most szigorúnak mímelt arccal,
de nevetgélő reményekkel újra elszaladtál.
a bazsalikom, aminek a földjébe rejtetted a férgeket
végül elrohadt,
de az ajtó nem volt zárva:
te megmenekültél, zsebedben a gyűlölettel,
én meg ültettem egy újat,
hogy majd, legfeljebb, ezt is a tűzre dobjam,
cserepestől, mint az előzőt.
de aztán rájöttem, hogy
már nincs mitől félnem, mert
tévedésből elloptad magadnak a félelmet is.

« Régebbi bejegyzések Újabb bejegyzések »

© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu

Hemingway © Anders Norén