megkésett kritika Esterházy Péter drámájához
(Bárka Színház, 2011. Göttinger Pál rendezése)
előre leszögezem, hogy sajnos teljhatalmat adok magamnak.
ez egy olyan értelmezés lesz, amelyben nem azt akarom
majd elmagyarázni, hogy a szerző hogyan szánta a darabot,
vagy mit akart kifejezni itt és ott,
és, hogy kinek, hol, mit kellene belelátnia,
hanem egyszerűen csak leírom a dolgokat, amiket bennem keltett.
a fonalakat, amelyek mentén én felfűztem a történéseket.
és ezt tekintem az igazi értelmezésnek.
nem foglalkozom a megírás és a színpadra vitel elkülönülő lépéseivel sem,
csak a darabnak a tegnap esti fizikai megvalósulásával fogok foglalkozni.
először is a nyitány.
mindenekelőtt ott van a díszlet, amely hibátlanul illik egy modern színház
klasszikus kosztümös díszletének. nem kelt gyanút.
mindvégig fenntart egy hatást, és olyan simulékony,
hogy olyan, mintha egyetlen szerepe a biztos háttér megteremtése volna.
egyébként a legelső mozzanat, Haydn bevonulásának halksága arra késztet,
hogy az ember elkezdjen odafigyelni a részletekre.
(és az ember úgy is marad, figyelmesen.)
azokban a pillanatokban még bőven azt hittem, hogy kevés szöveg lesz,
narráció pedig egyáltalán nem.
aztán az angyal.
ugye Hamvas Béla Karneváljában is itt kezdődik minden,
amikor megjelenik az angyal,
megjelenik az üzenet,
és onnantól kezdve az ember tud, vagy nem tud
mit kezdeni a közvetített üzenettel.
nos ez a Haydn angyala valójában szemmel láthatóan postás.
méghozzá a Magyar Posta alkalmazottja,
kőbányai sötét. persze ez nem a feladót minősíti.
alapvetően jöhetne biciklin is.
úgy teszi le a szárnyait.
a postásnak nem része a bicikli, nem is elengedhetetlen munkaeszköze,
de mégis könnyebbség és státuszszimbólum.
aztán az ember meg is feledkezik róla.
ez az angyal tehát úgy érkezik meg, mint postás.
levelet hoz, üzenetet, a feladót deklarálja,
a címzett viszont nem olyan egyértelmű.
a szövegkönyvet lapozgatja, nincs a borítón címzés,
de belül, a szövegben minden jel arra mutat,
hogy nem a szereplőkhöz, hanem a nézőkhöz érkezett.
fel is bomlik a színpad elzártsága.
és nagyon egyszerűen, – és abban a pillanatban kicsit hihetetlenül –
meg is fogalmazódik a szerző üzenetének vázlata:
itt van ez a Haydn, itt van ez a valaki a múltból,
akit valaki fontosnak mondott,
és itt vagyunk mi, a nézők, akik eljöttünk, valamiért, de valójában
a megbízó szándéka szerint bármiért is jöttünk, a feladatunk,
hogy megismerjük Haydnt, aki fontos. valamiért.
én itt borzasztó erős gúnyt éreztem az egész Haydn év,
és a felkérésre való darabírás irányába.
a befogadáshoz szükséges figyelmet lehet tanítani,
a befogadnivalót lehet közvetíteni,
de a befogadnivaló nélkül megismertetni az embert azzal,
ami a befogadás élményétől benne lezajlana:
nem lehet.
két helyen viszont minden további nélkül mégis megpróbálkoznak ezzel napjainkban: az iskolában és a mainstream médiában.
így kerül ide a beszélgetős kvízjáték és az iskolai felelés.
igenis mindenki tessék megmondani, hogy mit kell tudni erről.
hogy mit kell érezni.
ide kötődik bennem a koponya-szimbólum is.
a művész halott.
az amit közvetíteni tud még, az a zenéje.
eljátszható, meghallgatható, átélhető.
de az utókornak a koponyája kell. a titka.
amit ráadásul elválasztanak a testétől.
elválasztanak a tértől, az időtől, a helyzettől, amiben létezett.
egy Haydn-alakú hiánytól.
a dolgok csak relációkban értelmezhetők.
a többi felesleges próbálkozás.
a zene értelmezhető az utókor hallgatóságára gyakorolt hatás viszonylatában.
de az adott zsenialitás nem értelmezhető a jövő eltérő viszonyrendszerében.
vannak változásra érzékeny relációk.
Haydn ilyen. Haydnnek nem időtálló a marketingje.
az édesanya igyekszik ugyan,
– újra a tévé, mégpedig a reklámok hangulata érezhető,
a mindent, bárhogyan eladni próbáló teleshoppoké –
de hiába.
a koponyát méricskéljük.
mások, sztárok életét méricskéljük.
miközben a saját, real time életünk apró értelme végképp odaveszik.
hosszú osztrák csend.
vagy bármilyen.
talán az egész értelmezésemnek ez a legnagyobb bátorságot igénylő része,
de akkor is ki merem mondani,
mert valahol a zárszóban volt egy momentum, ami megerősített ebben:
nem Haydn a kérdés, vagy Haydn csak annyiban, amennyire bennünk:
az egyéni lét kérdései a kérdés.
hogy egyáltalán, mi ez.
ott a herceg, aki bír, birtokol és akinek lehet. de nem telik be, nem nyer értelmet.
ott a művész, a tehetség, aki alkot, ad. ki ilyen, ki olyan célokért. ki világsikerrel, ki házi hercegi sikerrel, ki sikertelenül.
ott a polgár, aki lehet szürke, vagy lehet bulvárhős koponyarabló.
ott a cseléd, aki lehet lojális, vagy lehet rebellis.
és ott van végül a nő, aki leginkább hangszer, vagy múzsa, vagy szerető,
de mindenképp elég másodlagos szereppel bír a darab során.
(mit változtat? melyik mit változtat?)
végülis, ha úgy vesszük, a huszadik századig általában alig esik róluk szó.
mert valahogy furán esik szó a dolgokról.
a múltról. valahogy a múltról, ha szó esik, megengedhető a torzítás.
azok régi emberek, azok valahogy olyan könnyen lehetnek teljesen más lényegűek.
nem vesszük észre a történelmi klisék irracionalitásait.
ismételjük az annyiszor látott szöveget.
ez megjelenik a narrációban is.
amikor az angyal, vagy az édesanya kimond egy-egy ilyen mondatot, mindenki nevet.
holott bárki, ismétlem bárki, a darab megnézése előtt
megtanulná és felmondaná ugyanazokat a mondatokat egy könyvből
kétségek nélkül. teljes komolysággal.
de ha nem tanulhatunk a múltból, tudjuk-e jobban csinálni elődeinknél?
(hogy kell-e jobban csinálni, az kétséges, de erről azt hiszem nincs is nagyon szó.
bár személy szerint az összes, házasságbeli nyűglődésre, és az öregedés ritmusára
– 54 éves vagyok – emlékeztető rész megerősít abban, hogy másnak nincs is értelme,
csak jobban csinálni, de ez bennem van, nem a darabban)
itt van hát Haydn, akit újra fel kellene fedezni,
újra elénk lehet tárni,
bulvárvonalon, advertising vonalon, kulturális-ismeretterjesztő vonalon is,
de ez felesleges, ostoba, otromba és groteszk.
összességében a zene, és az amit a zene hordoz,
az, ami nem kőbe vésett, és szerencsére tisztességgel nem is kőbe véshető,
csak az marad.
az pedig nem örökérvényű, a művészeteknek épp ez a lényege,
hogy az idő megváltoztatja a művet,
minden kor valami újat találhat bennük,
és kezdhet vele valamit.
használhatja, érezheti, vagy elvetheti.
egyszerű, helyhez kötött és nem túl giccses. érted?
na, és kell most neked? kellett?
