az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva
Kategória: no-main
csontokra felfutó izmok ornamentikájára feszül karodon a bőr,
mint borostyán zöld fonadéka, tapintása elcsendesít.
a derekadat érintő tenyerem szívveréseddel szinkronizált membránján át
osztozunk örömünkben, senki se hallja.
évszázadok egymásnak suttogó tudása lesz újra egység,
évtizedek nem-értett szétfeszülése újra könnyedség.
felejtsd el az ablakot. nincs. feküdj bele az esőbe. ezer vágy hív arrafelé.
ha tanítottak is betegségekről, fakón suhanó kínokról, most ne félj.
vagy, ha úgy szeretnéd: legyen ott az ablak. kint nincs is eső. ha egyszerűbb így.
úgy teremtünk, ahogy csak őrültek bátrak teremteni. úgy.
legelőször megjelölték a kezed.
ami annyit tesz, hogy lett egy otthonod. így hívják.
betérhetsz, ha az eső elől menedéket keresnél.
lett egy hely belül.
és lett egy hely kívül is.
ingyen fedél, étel, meleg. szükségből.
és ők befogadtak, mert az is: kellett.
mert te mész, hogy: jöttél, és akkor ők befogadnak.
ez így megy.
aztán, igen, ahogy az idő telt, lett még több otthon is.
a másik, például, ahol meg boldogan várnak, de fájdalmat adnak.
kiosztják, és te még kérsz. mert ez meg egy ilyen hely.
mondod, hogy kérsz még,
hogy kell még, hogy szükséged van rá.
ahhoz, hogy legközelebb már merj nem kérni.
így. így tanulsz meg szépen lassan végül valóban hazaérni.
létünk nem csak mikor-lét és hogy-lét, hanem pillanatról pillanatra hol-lét is, ahogy földanyánk elvisel testén, ahogy bejárjuk íveit, siklásban lapozzuk át erőtereit, vagy elidőzünk egy-egy pórusán.
ajtókon lépünk át, lélekműhelyek ajtaján, kitöltjük tereiket, betöltjük ami fel van adva, örömöket eszünk és könnyeket iszunk, hogy megszülessen egy entitás, ami megélve pillanatát formálódik és formál,
hogy kiegyensúlyozza a bolygó forgás-billegését, és valahol távolabb egy perccel tovább lehessen dagály a szélfonta majdnemkiszáradt fűszálakon
mennyi
mennyi
mondd
mennyi
mennyi
mennyi monoton
mennyi monoton
perced monoton
mennyire monoton
perced monoton
mennyi monoton perced viseled
mennyi monoton perced viseled
mire odabasz a beat
mire odabasz a beat
mire nyugiba repít
valaki mondjuk
Char-a-lott’de Witte
mennyire monoton
mennyire monoton
menne-e szabadon
menne-e szabadon
csendben ugyanez
ez a trip hova lesz?
mennyi monoton perced kutatod
mire odabasz a beat
és a létbe repít
mikor a nincsen
helyett be-üt-a
minden
karcsú pohárban, mint egy korty szűretlen száraz almabor, szórt fények csillogása közt. zöldmetszések, esőtlen rossz nyarak, jégverések, kéregsebek, és horzsolások nemesítette, vérjeleket hordozó, de ennivaló gyümölcsök íze a számban. az érintéseid nyomán, láthatatlanul egésszé forrasztva az évszakok. tenyered alatt a jelen múltidőkből szőtt üzenete, egyetlen mozdulatban minden kor. és felemel, ami téged is felemel.
ott áll, keresztben az úton, két sávnyi külön kategória. túl van a váltón, ami az íves sínre vitte, de a jelzőlámpa még piros, így a két kocsisor fényszóróinak foltjai mozdulatlanul csillognak az oldalán. tulajdonképpen teljesen egyértelmű, ami majd következik: a sínpár alatta csak egy irányba vezet. és autó itt nem megy semerre, amíg el nem csikorog előle az utolsó forgóváz is. a villamos mégis indexel. sárga alapon borostyánsárga fény. villog. jelentéktelen, de megegyezés szerinti jelzés. az ember alkotta világ egy – kivételesen – a természethez igazított része. ahogyan lent, úgy fent: habár általában a sors villamosáról is messziről ordít, hogy kanyarodni fog, hogy készen áll, hogy meglendítse az erő a sínen, de azért mielőtt befordul eléd, egy kis sarokban megjelenik a mindig felvillanó utolsó figyelmeztetés. kegyesen, hogy aki nem olvas a sorok között, az is értse. blink-blink. jövök. még épp van időd eszerint dönteni.
© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu
Hemingway © Anders Norén
