figyeljetek. ők még nem tudják, de ti tudhatjátok, mert most leszögezem: jövő hétfőn cserbenhagyom a munkahelyemen az embereket, akik azt hiszik, hogy jól kikerülték a dolgozást azzal, hogy rámlőcsölték a tennivalókat.
tévedtek.
Kategória: invivo
Zoe-Jane és Ted. egy álmos, kopott dunaparti lakótelep két lakója. ők a szerzői ennek a sorozatnak. kísérleti szereplők, akik még a blogírás korszakának hajnalán születtek.
találkozásuk a Ponyvaregény Mia Wallace-ének, és a Négy Szoba neurotikussá szekált liftesfiújának másodrendű frissességű története, ami a helyi viszonyokhoz idomulva (érdeklődés hiányában), mint oly sok minden az életben, végül félbemarad.
mellesleg meghirdettem a feltétel nélküliség epocháját. anya ki is borult. azt mondja, hihetetlen, hogy minden este másik pasival jövök haza.
nem is minden este.
és legtöbbször nem is csinálunk mást, csak beszélgetünk egész éjjel.
a lényeg az, hogy elegem lett a hülye szabályokból és elvárásokból, amiknek próbáltam megfelelni. szükséghelyzet van a világban, úgy érzem. fuldoklunk a saját mocskunkban.
szóval bárkinek, aki képes egy kis időt úgy velem tölteni, hogy szeretetet tudjunk adni egymásnak, és kapni egymástól: helye van mellettem. a többiről pedig nem veszek tudomást.
mindenféle szavaknak azzal kapcsolatban, hogy felhívjam az illetőt később, vagy találkozzam vele ismét, ha az előbbi dolgok nem állnak fenn — csitt!
szükségállapot.
anya szerint nemibetegséget fogok kapni. vagy terhes leszek. aranyosan aggódik. azt hiszi, valami kis hülye vagyok. sohase voltam. egy angyal vagyok.
ártatlan arcot vágok. semmit sem sejtenek. dolgozom, mint egy angyal.
aztán fény derül rá, hogy kivételesen valamennyire naívnak bizonyultam:
most mondták, hogy hétfőn nem is lesz munkanap.
nem szoktam ilyesmire annyira figyelni.
de nehogy azt higgyétek ám, hogy utálok dolgozni, vagy ilyesmi. csak nem lehetek cinkosa ezeknek az embereknek a lustaságban.
sőt, lévén, hogy fogytán a félretett pénzem, valószínűleg mindenképp hamarosan kell valami munkát találnom. ha mást nem, hát megint Ted segítségére lesz szükségem. én tudniillik csak félbehagyott főiskolákkal rendelkezem, nem végzettséggel, Ted viszont papírt tud felmutatni arról, hogy ő bizony alkalmas szakfordítások készítésére, például angol nyelvből. ami azért nagyon fontos, mert az angol nekem is könnyen megy. így hát félhivatalosan, Ted neve alatt szoktam dolgozni. vagyis helyette. ő a kapcsolattartó: elvállalja, megbeszéli a munkákat. én meg megcsinálom. hát így megy ez.
vagyis ment ez egy ideig. és talán menni fog újra. kedves, jó Ted.
persze tudom, hogy nem egyszerű velem.
hú. anya nagyon felhúzott. bejött az előbb ide, mármint a szobámba, és az életstílusomról kezdett eszmecserébe. vagyis kezdett volna, de monológ lett belőle, mert nem voltam hajlandó erről érdemben kommunikálni vele. úgyértve, nincs igazán köze hozzá. részben ígyis én tartom el őt, és nem fordítva. de nem, most nem a pasik miatt, hanem mert elmondtam neki, hogy egy hét munkaviszony után felmondok azon a hülye helyen. nem érti meg, hogy nem azért nem maradok, mert nincs bennem kitartás. vagy mert képtelen vagyok beilleszkedni egy közösségbe. azon a helyen hülyék dolgoznak — ennyi az egész. egy szemellenzős bugyuta birka szintjére kellene süllyednem, hogy beilleszkedjek. plussz nem is nézek eleget tévét, hogy igazán legyen közös témánk. az eszelős munkahárítgatós lustaságukról nem is beszélve.
Ted. Ted vagyok.
Olyasmit kell most írnom, amire nem vagyok felhatalmazva.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy megtegyem-e.
Zoe. Zoe-Jane ma meghalt.
Egy balesetben. Reggel.
Nem lesznek itt fekete betűk, vagy bármi ilyesmi, hét halk kicsi vonal lesz a következő bejegyzésben.
Ez lesz.
Valahogy nem tűnik most jó ötletnek írni ebbe a blogba.
Megyek is.
– – – – – – –
nothing i have is truly mine
Zoe-Jane él. beszéltem vele ma reggel a Dunaparton.
mikor meghalt, — vagyis akkor, azon a napon — olyan délután volt, amikor az ember hamarabb eljöhet a munkahelyéről, de addigra annyit dolgozott, hogy az úgy is bőven sok. nem volt még igazán az ingázó, hazafelé-tartó tömeg az utcán. a gyalogátkelőnél is csak alig néhányan álltak vele együtt.
a lámpa pirosra váltott az autóknak,
és egy pillanat múlva zöldre a gyalogosoknak.
balról lassan megállt a kocsisor. jobbról nem volt senki. aztán a bal oldali sor végéhez érkező négykerékmeghajtású úgy döntött, hogy kielőzi a sort, és nem törődik semmivel.
Zoe végignézte a jelenetet, és elindult.
a sofőr szemébe szúrta a pillantását, fejét rendellenesen oldalra fordítva követte a vezető tekintetét, és lépkedett előre. az arckifejezése lágy volt, békés és anyáskodó, mint egy tanárnak.
megtanítja ezt nekik, gondolta. aztán — hála a precíz figyelmességnek — pontosan, és éppen a megfelelő pillanatban eléjük lépett. (micsoda önbíráskodás.)
a magas lökhárító a bordái alatt találta el, és a levegőbe repítette. hanyatt zuhant vissza. mintha lassított felvételt látna: a teste ívbe hajlott, a válla ért le először, a lapockáinak a csúcsa, aztán végig a háta, és közben a feje. hallotta a csattanást.
nem lett volna baj: meghalt — de újraélesztették.
és a máját, ami leszakadt az ütközés pillanatában, visszavarrták. igaz, ezzel eléggé sietni kellett, így van most egy nagy vágás keresztbe a hasán.
a baj azzal volt, hogy amikor jobban lett — úgy tíz nap után — megkérdezték a baleset körülményeiről.
ő pedig jobbnak látta nem hazudni. így töltött fél évet pszichoterápián. azt mondta tudniillik a rendőröknek, ami igaz is volt, hogy nem féltette magát, és meg akarta tanítani azoknak a nagyképű srácoknak azt, amit senki máshogy meg nem tanított volna nekik, hogy ez a dolog nem csak büntetendő, de helytelen is. való igaz.
ma reggel ahogy jött felém a gáton (egy nagyon egyszerű vonalú sötétszürke nadrágkosztümben), csak egy savanykás mosoly volt az arcán. a Duna túloldalán a hegyek színe nem sokkal (csak némi zölddel) különbözött a felhőkétől, amik mindenhol az égen voltak. nem sokat szóltunk egymáshoz. nagyon örült a hűvösnek, hosszúnadrágos kedve volt, és kellett, hogy csak a bokájánál és a nyakánál érinthesse a levegő. egy ideig lépkedtünk így egymás mellett, aztán az idősek otthonánál egy sóhajtással elkanyarodott. hallottam a lépteit a kátyúkba szórt kavicsokon.
fura volt, hogy azelőtt egy olyan három órával — hosszú ideje először, újra — egymás mellett ébredtünk.
