Kategória: naplók

narancshéjban narancsnak lenni,
színeinket, illatainkat magunkon viselni,
az ágat elengedve puhára esni,
kétségtelenül: éppencsak ennyi.

nem üldözöm a rejtőző, apró meleget
sem a pislákoló fényeket a tél mélyében,
hagyom hogy átjárjon a természet jelene,
engedem, hogy megvágjanak a vékony jéglapok a folyó felszínén,
didergés nélkül,
engedem, hogy elöntsön az álmosság,
cselekvés nélkül,
hogy a tél szelleme által meghívott lélek távollétében
minden ami anyag, megpihenhessen.

minden ember ereje egyforma.
mert ez az erő a létezésben és ebből következően
a teremtés, a fenntartás, és a megszüntetés lehetőségében rejlik.

az idő a mérték. minden pillanat eltelik valamivel.
és amivel telik, az kap lehetőséget a létre.
egyetlen pillanatnyit. újra és újra.

ezért óvakodjatok azoktól, akik magukat gyengének gondolják.
nincsenek tisztában vele, mire képesek.

I wait I wait so patiently
I’m as quiet as a cup
I hope you’ll come and rattle me
Quick! Come wake me up.

LucY Harmon

végül nem az otthon a bialettiből kicsepegő fekete,
hanem az árnyékban párolgó nápolyi pizza olívás teteje
lesz az, amiben benne lesz ennek a szótlan útnak az ereje
amin járunk, még úgy is, hogy nem tudjuk, hol volt az eleje

csak azt, hogy a mostban egy szőlőhegyen kanyarog,
éjbekarcolt fénysorokkal íveli át a Balatont
padkája vitorlák vigyázó kősora
viharban sem sodródik sehova

és ahogy lemegy a Nap, az alkony utolsó, már közvetett, hozzámszórt sugaraiban ismét belélegezlek. magamba szívom egymásbagabalyodott növényeid illatát, a közülük feltévelygő párát, hagyom hogy átjárjanak a termékeny talaj lehűlésbe forduló levegőbe visszalehellt hősávjai. egy leszek a hellyel ahol vagyok, sejtjeimben a táj álma ébred, álmaim pedig kiköltöznek a tájba, egyenletes sóhajokba csomagolva cseréljük el veled őket újra és újra, amíg el nem múlasztod az életem. ahogy én is elmúlasztom minden kilégzés után a lélekzet ritmusát egy apró szünet erejéig.

hajnal van, tiszafa-ligeted boltívei alatt
tűzzománc szerpentináddal karodon
lépkedsz a földbepuhult tűszőnyegen

a kő alól fakadó forrásnál megállva
ágakkal cirógatod a felfakadó vizet,

borba áztatott, perecbe sütött vadvirágok
füstjének illata kísér

[* Đirona
(alternatív névalakjai: Thirona, Sirona, Tsirona.
ejtése magyarosan, a tau gallicum általános ejtésének megfelelően:
cirona vagy sztirona)
kelta gyógyító istennő, akit később a rómaiak is tiszteletükbe fogadtak,
Nyugat-Galliától Pannóniáig, végig a Dunai limes mentén mindenütt.
nevének eredete a csillagokhoz kapcsolja, lelki szilárdságot szimbolizál.
hozzá kapcsolják a gyógyulás, megújulás, regeneráció témakörét.
ezen kívül a tudást, tanulást is, hiszen Merkúr erőivel felvértezve a csillagok
éjszaka is fényt közvetítenek, és mutatják az utat (tejút),
azaz új tapasztalatokhoz, tudáshoz képesek juttatni az éj sötétségének idején is.
attribútumai közé tartozik egy ölében heverő szelíd farkas, a csuklójára tekeredő kígyó,
fonott kosár tojásokkal és vadvirág-szirmokkal, a melegvizes források,
az éjszakai fényekben megcsillanó pókháló-diadém,
valamint a csillagok és a szentjánosbogarak.]

search //
the room
in which we stand
alone
is open to the wind
on all four sides
like no room at all

csontokra felfutó izmok ornamentikájára feszül karodon a bőr,
mint borostyán zöld fonadéka, tapintása elcsendesít.

a derekadat érintő tenyerem szívveréseddel szinkronizált membránján át
osztozunk örömünkben, senki se hallja.

évszázadok egymásnak suttogó tudása lesz újra egység,
évtizedek nem-értett szétfeszülése újra könnyedség.