az ölembe teszem a táskám és előkotrom a fülhallgatót, mint mindig, amikor egyedül utazom. szép lassan kiszedegetem a szivacsból a száraz pelyvát, ami valamelyik erdőszélen szóródhatott a zsebembe. nem sietek, az ülések alól felszálló meleg eltompít, kimossa belőlem a fázást, amit a kaptatók fáradtsága hoz az őszi alkonyba. elindítom a lejátszót és előveszek egy könyvet, de egy fél mondat után már alszom is. a könyv tompa puffanással érkezik a táskámra: hallom, de nem mozdulok – nem törékeny dolog.

egyszer csak felébredek. résnyire nyitom a szemem, hogy megnézzem, hol járunk. feje a vállamra hajtva, az én fejem meg az övére, érzem a jóillatú hajszálait az arcom alatt. a vonat már bent áll az állomáson.

át kell szállnunk, Rosszgyerek! moströgtön. – súgom neki, miközben óvatosan leveszem a combomról a kézfejét.

juj! – mondja hunyorogva-pislogva. sebtiben felnyaláboljuk a szanaszét cuccainkat: pulóvert, táskát, vizespalackot, és nevetve ugrunk le a peronra. odalent bolondozva összecsapja a lábait. három hang. szoknya, harisnya, bakancs.

aztán megint felébredek. a vonat éppen befut az előző állomásra. nem kell sokat néznem, megismerem a fákról. elteszem a könyvet, magamra dobom a táskát, egy dal közben pont véget ér, és már indulnék lefelé, amikor a nő, aki valamikor leült velem szemben, utánamszól: „ezt most maga is itthagyja?” – mondja némiképp megbotránkozva, és felém nyújt egy rozsdaszínekkel csíkos kötött női pulóvert.