annyira friss a dió, hogy még le lehet húzni róla azt a csonthéj alatti, vékony hártyát is, ami később aranybarna lesz. most még majdnem fehér. a húsa pedig nedves, a hártya nélkül édes és egyáltalán nem csípős.
egy földbe ágyazott lapos kövön töröm fel őket. mezítláb, törökülésben.
a kő átmenet nélkül illeszkedik a diófa gyökerei által ívesre domborított mohás fű vonalába. évszázadok óta együtt koptatja szél és eső mindkettőt.
Pannonia provinciája volt ez, ahol ülök, és kicsit az még ma is. a lényeg nem sokat változott. nem messze tőlem, a dűlőút mellett, kapáláskor félredobott kövek halma. az út kikerüli, ugyanúgy, ahogyan akkor is kikerülte. a régi rézsűk, a régi ívek ma is az ideálisak, hiszen muszáj volt a természettel, és az abban együttműködni kénytelen – bölcs – ember képességeivel összhangban megalkotni őket. a barbáriumba visszatértek a barnamedvék. itt, a limes vonalától délnyugatra csak az aranysakálok lopják el a fejem alól a párnának használt gyapjúpulóvert.