az eső a szokásos helyeken csorog a terasz tetejének széléről. a Mun-Mekong torkolat felől érkező teherautók sarat dagasztanak az úton. egy újsággal és egy bangor brownie-val ülök a kávém mellett, amikor a házvezetőnő belép, és bejelenti: a Szelíd Asszony érkezik. a saját nyelvén mondja, nem szeretünk franciául beszélni, sem ő, sem én. megköszönöm, és a bejárat felé indulok. sáros aljú, vékony, fehér vászonruhában sétál befelé, egy fonográflemezzel a kezében, pedig most érezhetően nem táncolni jött. ideges, de csak köszön és cseveg, ahogy szokott. körülnéz. most kapta ezt a felvételt. muszáj hallanom, szögezi le. táncolunk. újra körülnéz. a megfelelő pillanatokban, a lüktető swing hangjaitól alig hallhatóan kezd mesélni. előző este, a városból hazafelé látott valamit. a katonák — senki sem mondta, hogy már itt is itt vannak a katonák — összeterelték egy thái đen falu lakóit. később lövéseket hallott. biztos amiatt, ami északon történik, mondja. valamit ki kell találnunk, mielőtt ideérnek. szerezzek buszt. beszél a tanítónővel. nem tudja, mit lehet tenni, de időt kell nyerni.
megvárjuk amíg lejár a lemez, én a látszat kedvéért, ahogy szoktam, felvetem, hogy maradjon egy teára. ő szabadkozik, és elsiet.


délután besétálok én is az iskolába. a tanárnőt keresem.
a bcg-vakcina miatt jött, doki? nincs más körülöttünk.
nem. a katonák miatt, mondom. nem állnak jól a dolgok. holnap napkelte előtt el kell indulni. vingt-dieux! fiatal, Párizsban született. egyenes, barna haja alatt komisz, de riadt borostyán szemek. beszél a szülőkkel, Annától tudja, kinek nem szabad szólni. kitalálja azt is, mit mondjon a gyerekeknek. készen lesznek. megköszönöm.
még nem pirkad. megállok a busszal, leállítom a motort. hallom a várakozó, halk beszédet. ahogy elindulok, a légnyomás földre vet. légitámadás. szóval kicsit talán így is elkéstünk. fene gondolta. mire az épületbe kúszok, mindenki az asztalok alatt hasal. szerencsére a bombák már távolabb potyognak. gondolom pontosították kicsit a célterületet. elkezdünk kiosonni a buszhoz. a Nap szerencsére még mindig kegyesen pihen a látóhatár alatt. amikor mindenki fent van, magamra csapom a vezetőfülke burkolat nélküli fém ajtaját.

ez az a pillanat, amikor felébredek.
már nem csodálkozom, két hete álmodom ezt folyamatosan.
délután van, csak egy fél órát hevertem el pihenni. indulnom kell, nemsoká kezdődik a film. elképesztően erős. óvatlanul, ártatlannak mutatva magát somfordál az ember körül, aztán, nem sokkal a vége előtt nekiugrik és belemar. pereg a stáblista és döbbenten bámulunk egymásra a mellettem ülővel.
¿ez kőkemény volt, nem? — kérdezi. én meg bólogatok. kimegyünk a moziból, tovább beszélgetünk, sétálunk. elmeséli egy álmát. monszun. sáros aljú fehér vászonruhában sétál egy fonográflemezzel a kezében valamerre. nevetek. aztán beavatom, és végül megkésve bemutatkozunk. valahol nemsokkal az Orczy tér után búcsúzunk el, és ő elindul Kőbánya egy meglepően zöld kis utcája felé.

pár hónap múlva egy reggel egy barna hajú lány nyújtózkodik mellettem. riadt a tekintete. olyan hülyeséget álmodtam, chouchou, mondja. gyerekekre vigyáztam, légitámadás volt. a galériáról vállfára akasztott, szűk szabású kiskosztüm lóg. megfésüli és feszes copfba fogja a haját, úgy indul el. kopog a cipője a körfolyosón.

újra együtt vagyunk tehát. kedvenc háromszögletű parkomban ücsörögve ez melenget belülről az őszben. együtt, csak a Mekong helyett most a Duna partján, monszun helyett szeptemberi zivatarokban.