hajnalban a harmatos fűben, keresztül kerítések nélküli kerítéseken, a széltől susogó, de másképpen néma szőlőhegyen, lapos bazalttal támasztott teraszokon át bejárom amit bejárni bírok. így lesz enyém a birtok, mandula és dió, füge és naspolya, körte, szilva és fűszerek, mert rajtam kívül, úgy néz ki, nem kellenek senkinek. embernek ma már csak zárható hajlék, de a tájnak – azt súgja – gazda kell: olyan, aki benne otthonra lel, titokban ágakat metszeget, ha kell áthelyez pár követ, és időnként újra jön, hogy az ég alatt a tájképeket, ha nem is festi le, de valaki lássa. a fények tovasiklásában hogy legyen kompánia, mint Monet-nak Rouen katerdálisa.