a kertben ültem.
a kertben, amit végül egy vasárnap délelőtt találtam meg.
a kifulladástól a kormányra támaszkodva,
félbeszuszogott szavakkal mesélt róla először.
megrészegülten bicikliztük be a környék rejtett helyeit,
senki sem tudta merre jártunk,
de nem is bírt volna senki lépést tartani velünk.
fehér ruhája követhetetlenül egyszerre volt
a beteljesülő mesterkedések nevetése,
és a kergetőzés felmérhetetlen vadsága.

azon a vasárnapon nekiindultam az utcák sorának,
amik felfutottak a hegyoldalra,
és egyszerűen csak hallgatóztam az ébredő zajokat.
más történeteiből tudtam: az öccse ilyenkor szokott fát vágni.
odaértem.
csak álltam, és néztem a fenyők közé rejtett menedéket.

aztán a fák megváltoztak, és nem volt többet menedék.
nem járt már arra, és
sokáig én sem,
legközelebb csak akkor,
mikor már pusztán hírből tudtam, hogy létezik,
és él, valahol,
máshol.

na, akkor
elmentem, és a kert várt.
vasárnaponként, titokban jártam oda azután,
ápolni a fákat és gondozni a rétcsíkokat közöttük.
aztán még több idő telt el, és
végül
ott ültem a kertben, az almáskertemben.
csend volt, mozgás is alig. alkonyodott. hűvös volt az este.
a kert élt, és élhető volt,
de nem volt az én örökségem.
még valami kellett volna ahhoz.