visszhangokba ébredek.
felkelve először körbejárom a szobát, mintha bizonyítékokat keresnék
arra, amit amúgyis tudok, ami a hidegségén is érződik: a lakás üres.
térdmagasságig gomolyog benne a szomorúság. örvénylik, ahogy mozdulok.
felkeveredik a lépteimtől, és végül lassan, kénytelenül belélegzem.

lesietek a keskeny falépcsőkön. megnyikordulnak.
közben a korlát fényesre kopott részeivel játszik a kezem.

az alagsori nagyteremben két ember táncol.
az egyik,
tekintetével a termen kívül,
lágyan elemelkedve és visszaérkezve, hatásoktól megkeveredve,
mint az ablakon kívül az avar.
ismeretlen érzések szövedékének változó képét rajzolgatja az ösztöne.
a másik láthatatlan.
mozgása gördülő, kúszva mozdulatlanságokba zökkenő.
tenyerével alátámasztva az érkező meztelen talpat:
a látható táncos minden lépését követi.
találkozásuk forró pillanat,
semmiség a köztes időt kitöltő végtelen nemtalálkozásban.
nincsen botlás. nincsen zaj. a porszemek
egyesével siklanak ki a lágyan
érintkező felületek közül.