a Biokovot térkép nélkül, két másfélliteres palacknyi vízzel indultunk el megmászni. nagyjából másfél óra múlva mindkettő olyan meleg volt, hogy inni már nem mertünk belőle, csak a hajunkat megvizezni vele és megnedvesíteni a szánkat. egyértelmű volt, hogy az egyenes irány helyett – ameddig lehetséges – muszáj az olívaligetek és az erdőfoltok árnyékocskáit követve haladni. az alattunk elheverő tenger száraz, sós illatában összevissza kerülgettük a teraszok kőfalait, a kisebb-nagyobb sziklákat és a vízmosások árkait. így persze elég hamar eljött a pillanat, amikor már fogalmunk sem volt, hol vagyunk. bár a cél, a hegytető, még ott fehérlett felettünk.
észrevettem, hogy jóideje nem szólunk egymáshoz. hunyorogással és szemöldökráncolással kommunikáltunk csak. egyértelmű volt: feladtuk. de még további egy-másfél óra volt, mire leereszkedtünk és utána szintben az öböl felé haladva elértük egy falu útját, és aztán – meglepetésünkre – az első házak mellett a forrást, ami valószerűtlenül bő, hűs vízzel zubogott bele a völgyébe.
addigra kutyák voltunk. reméltük, nem látja senki. kutyák, akiket otthagytak valahol, és ők elhitték, hogy örökre elveszett az éltető falkavezér, de az végül mégis visszatért. ráztuk magunkat örömünkben, és tudtuk, hogy amint elég közel érünk – mielőtt remegve, kaffogva, egész testtel belevetjük magunkat a vízbe – óhatatlanul elkezdünk majd nyüszíteni.
