és ahogy lemegy a Nap, az alkony utolsó, már közvetett, hozzámszórt sugaraiban ismét belélegezlek. magamba szívom egymásbagabalyodott növényeid illatát, a közülük feltévelygő párát, hagyom hogy átjárjanak a termékeny talaj lehűlésbe forduló levegőbe visszalehellt hősávjai. egy leszek a hellyel ahol vagyok, sejtjeimben a táj álma ébred, álmaim pedig kiköltöznek a tájba, egyenletes sóhajokba csomagolva cseréljük el veled őket újra és újra, amíg el nem múlasztod az életem. ahogy én is elmúlasztom minden kilégzés után a lélekzet ritmusát egy apró szünet erejéig.