az utolsó tekercs skiccpausz // ébredés elhalasztva
Év: 2022
csak a mező, az ég és a ménes,
a mező szélében édes
szétcincált szalmakazal,
ha kesernyés lenne az őszi avar
csak az ég, csak az illat sodrása,
egy pata koppan a botlásba,
ott van a párta és ott van a csűd,
húzd ki belőle kérlek a tűt
pej fürtjeidben a régi kacaj
libben-e újra ha elfut a baj?
ott van a rét, és a vízben a gally,
ködbe merül minden tétova zaj
földben a fa, és fában a tűz
szétrobbant törzzsel fekszik a fűz
tövénél takargasd majd be magad
kint hűvös árnyak, benned a Nap.
ott áll, keresztben az úton, két sávnyi külön kategória. túl van a váltón, ami az íves sínre vitte, de a jelzőlámpa még piros, így a két kocsisor fényszóróinak foltjai mozdulatlanul csillognak az oldalán. tulajdonképpen teljesen egyértelmű, ami majd következik: a sínpár alatta csak egy irányba vezet. és autó itt nem megy semerre, amíg el nem csikorog előle az utolsó forgóváz is. a villamos mégis indexel. sárga alapon borostyánsárga fény. villog. jelentéktelen, de megegyezés szerinti jelzés. az ember alkotta világ egy – kivételesen – a természethez igazított része. ahogyan lent, úgy fent: habár általában a sors villamosáról is messziről ordít, hogy kanyarodni fog, hogy készen áll, hogy meglendítse az erő a sínen, de azért mielőtt befordul eléd, egy kis sarokban megjelenik a mindig felvillanó utolsó figyelmeztetés. kegyesen, hogy aki nem olvas a sorok között, az is értse. blink-blink. jövök. még épp van időd eszerint dönteni.
hajnalban a harmatos fűben, keresztül kerítések nélküli kerítéseken, a széltől susogó, de másképpen néma szőlőhegyen, lapos bazalttal támasztott teraszokon át bejárom amit bejárni bírok. így lesz enyém a birtok, mandula és dió, füge és naspolya, körte, szilva és fűszerek, mert rajtam kívül, úgy néz ki, nem kellenek senkinek. embernek ma már csak zárható hajlék, de a tájnak – azt súgja – gazda kell: olyan, aki benne otthonra lel, titokban ágakat metszeget, ha kell áthelyez pár követ, és időnként újra jön, hogy az ég alatt a tájképeket, ha nem is festi le, de valaki lássa. a fények tovasiklásában hogy legyen kompánia, mint Monet-nak Rouen katerdálisa.
egy vászonkárpitos barna kanapén hasalok, drapp csíkokat fest rá a Nap fénye. a lakásban tisztaságillat terjeng, az ablakok kinyitva, kellemes meleg van és várakozás. második emelet, távolban a Duna és mellette az ártér fái. hosszában fekszem, vidáman pilittypalattyolok a lábaimmal, néha megrúgom édesapám combját, aki mellettem ül. a húgom megszületett. ma jön haza. mindjárt megyünk értük. de még van egy fél óránk az indulásig.
először levegőt vesz, és belégzés után egyből ordít. egy darabig. aztán eszik. pislog néhányat és elalszik. valahogy én is így csinálhattam három évvel ezelőtt. legalábbis úgy mondják. személy szerint nekem ez az első valódi élményem, amire később is emlékszem: ahogy várjuk a Hugit.
vagyok én és vannak a szüleim, meg vannak más emberek, és most lett még egy. most egy lány. én már nagyjából tudom, hogy meddig tartok. beütni nem tudom az ujjaim hegyénél távolabb eső dolgokat. de tud a bőrömön kívüli is fájni, ezért mondom, hogy csak nagyjából. megtanultam dacolni a gravitációval, ami a Földön tart. botlástól botlásig kiképezve az izmaimat és az elmémet, hogy ne verjen át ez a láthatatlan, trükkös erő, mindig, amikor menni próbálok valahová. nem nagyon magyarázták. néha megmutattak dolgokat, vagy csak láttam, ahogyan csinálják. és én addig próbálkoztam, először kúszva, majd kapaszkodva, amíg nem sikerült végre. rossz mozdulat. esés. fájdalom. ordítás. rossz mozdulat megint. de már tudom, hogy ezt ne. hacsak nem esni akarok éppen.
ilyen gyereknek lenni. banális célokért küzdünk, hihetetlen, közönyös kitartással. hogy eljussunk valahová. közelebb valamihez. hogy elérjünk, meglássunk valamit. hogy megszüntessük az éhség nevű fájdalmat. hogy megrágjuk az ételt. hogy jelezzünk másoknak. hogy felhívjuk a figyelmet. ehhez érzékelni kell, hogy mi történik. egyre és egyre pontosabban. pillanatról pillanatra megfigyelni az összefüggéseket. és kíméletlenül értékelni erőfeszítéseink sikerességét. mert ezekben a dolgokban nem lehet másképp előre jutni.
van tehát egy alapvető tapasztalásunk saját életünkről, és, amennyire felmérhető, ez nagyon hasonló mások tapasztalásaihoz. de ez a tapasztalás nem kezdődik sehol, fokozatosan épül fel, és nem ad rálátást az élet egészére, mivel már bőven az életen belül vagyunk, amikor képessé válunk emlékezni és szintetizálni.
mégis, egy idő után ahhoz, hogy tartósan otthon érezzük magunkat benne, szükségünk van arra, hogy az élet irányait és végpontjait megértsük. ez pedig csak úgy lehetséges, ha valahol az életünk derekán (esetleg kicsit korábban vagy később, valahol az élet válla és a csípője között) felismerjük ezt az szükségletet és képessé váljunk némiképp eltávolodni és rátekinteni az egészre. természetesen menet közben, szigorúan csak menet közben, megállás nélkül, hiszen az élet ritmusát, lélekzetünket, nem lehet csak úgy megállítani.
annyira friss a dió, hogy még le lehet húzni róla azt a csonthéj alatti, vékony hártyát is, ami később aranybarna lesz. most még majdnem fehér. a húsa pedig nedves, a hártya nélkül édes és egyáltalán nem csípős.
egy földbe ágyazott lapos kövön töröm fel őket. mezítláb, törökülésben.
a kő átmenet nélkül illeszkedik a diófa gyökerei által ívesre domborított mohás fű vonalába. évszázadok óta együtt koptatja szél és eső mindkettőt.
Pannonia provinciája volt ez, ahol ülök, és kicsit az még ma is. a lényeg nem sokat változott. nem messze tőlem, a dűlőút mellett, kapáláskor félredobott kövek halma. az út kikerüli, ugyanúgy, ahogyan akkor is kikerülte. a régi rézsűk, a régi ívek ma is az ideálisak, hiszen muszáj volt a természettel, és az abban együttműködni kénytelen – bölcs – ember képességeivel összhangban megalkotni őket. a barbáriumba visszatértek a barnamedvék. itt, a limes vonalától délnyugatra csak az aranysakálok lopják el a fejem alól a párnának használt gyapjúpulóvert.
© 2018—2025 CsLTD Smurf Alkotóközösség
kaaliyuga@forrasom.hu
Hemingway © Anders Norén
