az erkély, a szőnyeg, mint puha paplan
ölel, és beszél a város alattam.
nem magyarul van, de bennem az érzet,
felduruzsolgat az alkony a mélynek.
szekrénybe rejtett fészek az élet,
de csak ki-kicsalják néha a fények:
dobban a teste, nincs mozdulatlan,
nem marad az öröm kimondhatatlan
összepakolva vár minden kincse,
nincs kisimítva az inge, de így se
találsz soha ennél finomabbat.
van hely, ha eljössz, itt befogadnak,
és ha ablakot nyitsz ki magadban a Napnak,
ő ágyat vet majd a fénysugaraknak.
