a következő, útjaimon tartósan kísérő főzetre valamikor 2004 telén találtam rá. akkoriban kicsit felfordult körülöttem a világ. a statikus biztonságba vetett naivan túlzó bizalmam okán kvázi edukatíve seggberúgott a mindenség. (mint azt a bizonyos üstököst.) és a talpamat csak mezítláb, a mocskos földön sikerült megvetnem. az viszont hideg volt. ezért kóstoltam meg először ezt az italt, amiről már előtte is sokat hallottam, de szavak alapján az ízét, a hatását nem lehet jól elképzelni: a félig vagy teljesen fermentált teát fél napig főzögetik lassú tűzön. a forró teát ezután egy fa edényben vajjal (eredetiben yak-vajjal), kevés tejjel, és himaláyai sóval összeköpülik. sohasem édesítik. ez a tibet vajas tea, a phö-cha. inni úgy illik, hogy a csészét a házigazda minden korty után újratölti, így minden csésze teljesen teli van, amíg csak az ital el nem fogy a kannából.
