Év: 2010

kánon

2010-02-28 / Tamás Csányi / nincsenek hozzászólások

tegnap egy tál vöröslencse mellett az öregasszony, — aki szokatlanul beszédes kedvében volt, — elmesélte egy látomását, mely szerint az Élet Egyetemleges Tudása évek óta újra egyben a Földön van, mégpedig — többek között — Testépítő Szent Johanna közvetítésében, aki alkalomról alkalomra lejegyez néhány sort belőle.
néha az utcán veszi elő a noteszét és csillámos zseléstollát, hogy aztán a kitépett, de sohasem összegyűrt lapot otthagyja valahol. néha hangüzenet formában csacsogja fel elbűvölő altján valahová. néha pedig a chatroulette-en gépeli be random ismeretleneknek a következő fejezetet.
(nem igazán könnyítve meg ezzel az elkötelezett gyűjtők dolgát.)

az öregasszony szerint egyébként ő lesz az egyenes és őszinte emberi kommunikáció sallangoktól mentes védangyala, a rendületlen figyelem evilági hordozója, és ebből következően az ábrázolása zajos levegőben, spotlámpafényben táncolás közben, és teljesen meztelenül lesz majd kanonizálva.

nemtudom az öregasszony hogyan szerezhetett tudomást az emberi végromlás olyan friss vívmányairól, amilyen a chatroulette.

a norma

2010-02-18 / Tamás Csányi / nincsenek hozzászólások

nem értünk egymáshoz.
először.
és aztán nem az van, hogy már értünk egymáshoz,
csak, hogy már egymáshoz értünk.

és nemtudom, milyen nevet adtak ennek,
de
nehezebben mozdulok a közeledben,
és bár nincsen norma erre,
tudom, hogy volt, akinek a jelenléte
meg mintha inkább felemelne.

gin and sour defeat

2010-02-08 / Tamás Csányi / nincsenek hozzászólások

nyakamba szakad a tetőről a hó.
egy maroknyit a kezembe veszek,
és nézem ahogy a felszíne
beleolvad a tenyerembe.
meglágyítja a melegség,
de aztán egyből visszafagy
egy tökéletes, kemény jéggömbbe rejtve
a már hozzáférhetetlen apró kristályokat.

csend van és
csend
meg még egy kis csend is
azon kívül.

a place to hyde

2010-01-14 / Tamás Csányi / nincsenek hozzászólások

nem volt nálam táska, így
először a villamoson, ahogy föl, a kapaszkodó felé nyúltam
jöttem rá a fájdalomból, hogy valószínűleg
csupa
liláskék folt a hátam attól, ahogy a padlód
és a vágyaid közé keveredtem.

a ruhától
láthatatlanok voltak a könyökeimen és a térdeimen a horzsolások,
meg az is, ahogy levegőből gyúrva még mindig ott voltál a bőröm érzékelésébe ágyazódva,
lelassult lélekzetembe égve.

mindkettőnknek össze volt pakolva
minden holmija,
(egy ideje mindig össze volt pakolva)
és bár útiterveink nem voltak,
rejtetten a tekintetek elől,
a kapun kilépve végül
mégis különböző irányba fordultunk:

i go left, you go right,
no me diga nada, señorita.

Marlenka

2010-01-10 / Tamás Csányi / nincsenek hozzászólások

a hideg miatt némajáték a körfolyosó túloldala. minden ablak zárva odaát. nem szűrődik ki sem hő, sem zaj. a rések felcsavart pokrócokkal vannak kitömítve. az egybenyitott szobában — az egyetlenben, amit igazán fűteni tudunk — tölti a napot majdnem mindenki. a fura alakú, kézzel rakott cserépkályha kivételével nincsenek odaát valódi bútorok. csak emberek. sokan. és tárgyak. kevesen.

a falra vetülő árnyékok filmjét nézegetem főzés közben: az öregasszony jóideje lisztet szitál. Marlenka pedig sehogysem tud nyugton maradni.

az igazat megvallva a szint teljes lisztkészlete rászorul a műveletre, mert a tél melegebb napjai alatt eléggé megbogarasodott. szerencsére a szita tökéletesen működik, felül marad ami bogár, a bábok barnásszürke csövecskéi, és pókhálószerű szövedékük, alul pedig hegyes halmot alkot a durva, héjtöredékes, savanykás liszt.

Marlenka nemrég érkezett vissza közénk. rejtélyesen lépett le jónéhány hónappal ezelőtt, olyan gyorsan és előjelek nélkül, hogy marasztalni sem volt alkalma senkinek. Marlenka most a szobáját keresi. meg a dolgait. követeli. nem érdekli, hogy nem biztos, hogy voltak neki ilyenei egyáltalán. vagy hogy ez már nem is ugyanaz a ház. talán észre sem vette a költözést. talán mert mióta megérkezett, meg sem állt egy pillanatra körülnézni.
a fűtött szobába is bejön néha, de az emberek alig foglalkoznak vele, nem tudják, miképp lehetne ügyet vetni rá.

amikor elkészülök a levessel, és elindulok a konyhából, át a folyosón, épp az az a pillanat, amikor az öregasszony lassan felkel, és elkapja az éppen arra tévedő lányt. kicsit megrángatja, és óvatosan, de határozottan leülteti a lisztes vászon mellé a földre. majd – még mindig állva – kérdőn körbe mutat, hogy: ¿nem elég a meleg és az étel?, aztán tenyérháttal legyint egyet a lány felé. közben ő is visszaül. és azt hiszem, nem csak hozzám nem hallatszik ki, hanem valóban nem ejt ki közben egyetlen szót sem.