egyszer úgyis szembe kell nézni a kérdésekkel,
amiktől most szigorúnak mímelt arccal,
de nevetgélő reményekkel újra elszaladtál.
a bazsalikom, aminek a földjébe rejtetted a férgeket
végül elrohadt,
de az ajtó nem volt zárva:
te megmenekültél, zsebedben a gyűlölettel,
én meg ültettem egy újat,
hogy majd, legfeljebb, ezt is a tűzre dobjam,
cserepestől, mint az előzőt.
de aztán rájöttem, hogy
már nincs mitől félnem, mert
tévedésből elloptad magadnak a félelmet is.
Hónap: 2010 május
a városkúti forrásház csobogó hűvösségével
szomjazom utánad
a víztorony mohás árnyékában ülve
koszos kartávolságokra vágyva
még nem ültettem semmit.
majd kakukkfüvet fogok,
amit elég elszórni az árokparton,
vagy az erdőszéli kerítetlen telek rézsűjén,
ahol elsétál az ember.
ami elviseli az augusztus forró kínzásait
és a kötött, köves talajt
de
látod, a semmiből a hagymások kihajtottak,
nem is sejtettük, merre bújnak mégis,
most a zivatar után
virít még a vadírisz is,
és ha megsimítod a levelét, mindig emlékezni fogsz a színére. nem felejted el. a fájdalom segít.
