a hideg miatt némajáték a körfolyosó túloldala. minden ablak zárva odaát. nem szűrődik ki sem hő, sem zaj. a rések felcsavart pokrócokkal vannak kitömítve. az egybenyitott szobában — az egyetlenben, amit igazán fűteni tudunk — tölti a napot majdnem mindenki. a fura alakú, kézzel rakott cserépkályha kivételével nincsenek odaát valódi bútorok. csak emberek. sokan. és tárgyak. kevesen.
a falra vetülő árnyékok filmjét nézegetem főzés közben: az öregasszony jóideje lisztet szitál. Marlenka pedig sehogysem tud nyugton maradni.
az igazat megvallva a szint teljes lisztkészlete rászorul a műveletre, mert a tél melegebb napjai alatt eléggé megbogarasodott. szerencsére a szita tökéletesen működik, felül marad ami bogár, a bábok barnásszürke csövecskéi, és pókhálószerű szövedékük, alul pedig hegyes halmot alkot a durva, héjtöredékes, savanykás liszt.
Marlenka nemrég érkezett vissza közénk. rejtélyesen lépett le jónéhány hónappal ezelőtt, olyan gyorsan és előjelek nélkül, hogy marasztalni sem volt alkalma senkinek. Marlenka most a szobáját keresi. meg a dolgait. követeli. nem érdekli, hogy nem biztos, hogy voltak neki ilyenei egyáltalán. vagy hogy ez már nem is ugyanaz a ház. talán észre sem vette a költözést. talán mert mióta megérkezett, meg sem állt egy pillanatra körülnézni.
a fűtött szobába is bejön néha, de az emberek alig foglalkoznak vele, nem tudják, miképp lehetne ügyet vetni rá.
amikor elkészülök a levessel, és elindulok a konyhából, át a folyosón, épp az az a pillanat, amikor az öregasszony lassan felkel, és elkapja az éppen arra tévedő lányt. kicsit megrángatja, és óvatosan, de határozottan leülteti a lisztes vászon mellé a földre. majd – még mindig állva – kérdőn körbe mutat, hogy: ¿nem elég a meleg és az étel?, aztán tenyérháttal legyint egyet a lány felé. közben ő is visszaül. és azt hiszem, nem csak hozzám nem hallatszik ki, hanem valóban nem ejt ki közben egyetlen szót sem.
