sohase ne hagyd ki ha kussolhatsz
(hommage à Zomborácz Virág)
Év: 2009
máma,
Testépítő Szent Johanna mártírságának ünnepén
(mikoris arra emlékezünk, hogy Ő:
a másodfokú viharjelzés ellenére
a habokba merítette szűzi testét,
majd onnan
— megdicsőülés helyett —
rövid úton kizavartatott)
megszállt a dinamikus szentlélek.
a vonat lassan siklik kifelé a pályaudvarról
a nyílt pálya felé.
váltók és mozdulatlan, szertehagyott szerelvények.
mozdulatlan, tűzforró, délibábos levegő.
a sínpárok között szalmaszínű száraz fű és rozsdás zúzott kő.
elhagyott épületek.
betonkerítések.
egymásra csúsztatott állóképek egymásutánja.
mozdulatlanok a szereplők,
megfakultak.
a réten az elefántok.
a lejtőn a bicikli.
és én, át a gazoson, biciklivel a vállamon.
minden fénykép hátulján más és más dátum,
elárult, eltékozolt titkok egymásutánja.
egyetlen titok marad csak érintetlenül:
a fonál, amely felfűzi ezeket,
a kulcs, ami elvezet a következőhöz,
a jelek, amiket követünk a találkozásig.
amúgy éjszaka van, valaki horkol, messzebb innen. (a feltört szinten minden gangra néző ablak nyitva van nyaranta.) az öregasszony némán és hanyattfekve alszik a szomszéd szobában. fekve sohasem mozdul meg. ha éjszaka felkel, ami elég ritka, akkor üldögélni szokott és vizet iszik. éjszaka még annyit sem beszél, mint egyébként. mormolni is csak napfelkeltétől napnyugtáig mormol. néha több, néha kevesebb kihagyással.
a lány akivel egy ágyban fekszünk viszont eddig gyakorlatilag egy percet sem aludt, de nem tud róla. feszülten forgolódik ide-oda, és küzd a pihenésért. mondtam már neki, hogy tönktreteszi magát, de csak hallgat. ahogy most is. néha szusszan egy óvatosat ahogy fordul. ha a derekára vagy a csípőjére teszem a kezem, elindul belém a feszültsége. megállíthatnám a határaimnál, de érezni akarom a bőrét, úgyhogy kicsit engedem. éppen félig járja át a kézfejem. az alsó felét. szóda.
csend van, a város zaja alig szűrődik be. az udvari fák levelei neszeznek, néha pattannak a fa bútorok, vagy az ácsolat. a valóság néha nyugodtabb az emberek álmainál. napkeltéig fogok így feküdni, néha elalszom, reggelre kipihenem magam, és mire a második ember is felébred, készen leszek a reggelivel.
a beérkező metró zajára meg se rezzen.
a nyilvános terminál billentyűinek fémes hangja,
rövid gondolkodás.
aztán folytatja.
fiatal, ruhája kopott, szakadt, foldozott.
befejezi.
felveszi maga mellől a csomagját.
(egyszerű, kevesebb, mint a legszükségesebb.)
szemeiben komisz félmosoly.
nem tudni honnan érkezett.
most továbbáll.
nincs hely, ami az otthona lenne.
nincs állandó közeg, ahonnan érkeznek a sorai.
a kölyök mindenhonnan írja
azt amit olvasol és olvasok.
és ami fontos nekünk,
kötött életünkben.
valamiért.
valamire kell.
és az ismeretlen megadja.
a kölyök, aki néha feltűnik,
de nincs sehol.
aki nem olyan, mint mi.
(de nem vennéd észre rajta,
nem is sejtenéd.)
aki olvas a gondolatainkban.
(vagy csak figyel,
mi meg beszélünk álmunkban.)
ha éhes, ennivalót keres.
ha írni akar, egy terminált.
és ha nem írja majd tovább,
na, akkor vége lesz.
minél pontosaban fordítasz egymással szembe két tükröt,
és minél jobban közelíted őket egymáshoz,
annál inkább csak a végtelen ürességének látszata az, ami közöttük marad.
(szerencsére a tápiókavakondok szinte teljesen vakok,
és főleg más érzékszerveikre hagyatkoznak.)
fényképezni a fénnyel le nem képezhetőt
a saját titkos kis különutainkat járjuk az erdőkben, és a pillanatok,
amikor a tisztásokon összefutunk, éppen csak arra elegek,
hogy felébresszék bennünk a félelemeket
arról, amiről nem tudunk: a másik különutairól.
(Anasztázia nagyhercegnő pedig — éppen egy pillanattal azelőtt, hogy)
a tagadó mondatokkal mindig valami létezőhöz kötődsz.
ha majd nem valami ellentéteként definiálod magad,
akkor végre nem leszármazni fogsz,
hanem létre jönni, ott teremni,
mint elmesélt történetek.
és a sutba dobott dolgok életre kelnek,
pontosan a legelején elkezdve.
ab initio rerum.
