a lányon
– aki egy dérmintás, ezüstbundájú farkast
sétáltat a fagyos utcán –
hosszú vászonkabát van.
kézfejére húzott pulóverujja
eltakarja sebes bőrét,
ami repedezetté száradt az örökös kézmosástól.
mégsem öreg az érintése,
kölyökkeze fogja a pórázt.
száraz, dombornyomott tűz a bőre.
egyenes tartásában titok van:
fájdalom.
amit a komisz, becsípett
szemeiben is látsz,
amikor hányás közben a hideg verítéktől
cseppes homlokát fogod,
és félresimítod rövidre vágott,
selymes, szögegyenes tincseit.
hétköznap legtöbbször alig eszik,
és alig várja a hétvégét,
amikor beleőrülhet a mértéktelenségbe.
a kabát
a vibráló feszültséget is el tudja takarni.
az ünnepi vásár meleg illatai felé sétál,
nézelődik és
a tömegből
néhányan elismerő pillantásokkal nyugtázzák
magas, karcsú alakját.
egy fának támaszkodva forralt bort iszik.
a farkas vár.
odébb
a betlehemi élőképből hiányoznak a bárányok,
köröskörül viszont
mindenütt hemzsegnek a birkák.
Hónap: 2009 december
az öregasszony bejött a szobámba, és leborított a földre egy közel térdigérő halom papírt. nagyjából negyedlap-méretű fecnik. kézzel írt sorok vannak rajtuk, azokat olvasom délután óta. örvénylik a fejem. nem hajlandó elárulni, hogy honnan szerezte őket, nem mond semmit. csak leült a sarokba, és kenegeti magát az olajjal.
az Olaj a ház egyik régi konyhakredencének fiókjában jelenik meg. vagyis tartózkodik. mindig ugyanakkora mennyiség. nagyjából gyermektenyérnyi. ha az ember nem nyúl hozzá: nem szaporodik. ha kitörölgeted: akkor újraképződik. az öregasszony szerint Testépítő Szent Johanna karotinos napolajának revelációja, ami a téli napforduló felé közeledve visszaidézi a nyár ifjonti hevének erejét.
mióta van ez az olaj, ő titokban, és gondterhes mosolytalansággal árulgatja a környék öregeinek. kifigyeltem. mindenkit nyomatékosan kér, hogy a ház környékén hagyja abba a könyökmankókon gólyalábazást. nem akar nagy felhajtást. megértem.
mindeközben tegnap este a várakozás (advent) jegyében a szomszéd a fagyott, olajos sólé morzsalékából szárnyas hóangyalt formált a háza udvarára. némi kétkomponensű epoximűgyanta hozzáadására mondjuk szükség volt, hogy egyben maradjon. ennek mellékhatásaként a ragasztókeverésre használt forgácslapok egyikén most megtekinthető egy csipegető pózban rögzült városi galamb. szívünk a legmélyéig eltöltekezett szeretettel a látványtól.
látom, ahogyan az öregasszonyt leszállítják a vonatról.
látom az arcukon a büntetés szándékát, a szándékot, hogy megtanítsák neki a rendet, és hogy erőszakkal kényelmetlen helyzetbe hozzák, hogy megszakítsák eltervezett útját.
egyetlen bökkenő van.
az öregasszony minden reggel így indul neki, és egyetlen terve van csak: követni a véletleneket. ő éppen ide indult, erre a vasútállomásra, ahová leszállították. bármelyik városé legyen is az. emberek mindenhol akadnak. legfeljebb egy-két óra járás. dolga pedig ott van, ahová veti a sors.
én szép lassan elsiklom a vonaton, ki a képből, távolodva a várostól, amire épp most sújt le a vakvégzet. ami marad, az az öregasszony, és az emberek. a tereken, meg az ismeretlen utcákon. na és persze ez az erő, amivel az öregasszony — egyetlen szóval, egyetlen pillantással — kétkedést és zavarodottságot szül bárkiben, aki nem elég szilárd.
kétkedést és zavarodottságot szül, változást szít, mozgást indít.
végrehajtja a törvényt.
