séta vissza a hídon.
a folyó mint egy fekete selyem köntös,
ami egy holttestet takar.
aranyfényben csillogó gyöngysorok szanaszét.
semmilyen zene nem elég hangos,
az sem ami már fáj,
semmilyen szél nem elég csípős,
hogy elnyomja ennek a végtelen
üres éjnek a szerteszét szakító
tágasságát.
Hónap: 2009 november
érintsd össze a mutató- és a hüvelykujjaidat.
legyen tökéletes az érintés.
erre nincsenek szabályok. nem lehet kérdezni,
ne másnak legyen tökéletes, hanem neked.
legyen tökéletes az érintés.
mozdítsd el az ujjad kicsit odébb, ha ott kényelmesebb,
változtasd a kört amit alkotsz
ellipszissé, vagy mandulavágásúvá,
vagy ne is érintsék egymást az ujjaid,
vagy csinálj teljesen mást,
csak értsd a szabályodat.
csinálj mást.
visszhangokba ébredek.
felkelve először körbejárom a szobát, mintha bizonyítékokat keresnék
arra, amit amúgyis tudok, ami a hidegségén is érződik: a lakás üres.
térdmagasságig gomolyog benne a szomorúság. örvénylik, ahogy mozdulok.
felkeveredik a lépteimtől, és végül lassan, kénytelenül belélegzem.
lesietek a keskeny falépcsőkön. megnyikordulnak.
közben a korlát fényesre kopott részeivel játszik a kezem.
az alagsori nagyteremben két ember táncol.
az egyik,
tekintetével a termen kívül,
lágyan elemelkedve és visszaérkezve, hatásoktól megkeveredve,
mint az ablakon kívül az avar.
ismeretlen érzések szövedékének változó képét rajzolgatja az ösztöne.
a másik láthatatlan.
mozgása gördülő, kúszva mozdulatlanságokba zökkenő.
tenyerével alátámasztva az érkező meztelen talpat:
a látható táncos minden lépését követi.
találkozásuk forró pillanat,
semmiség a köztes időt kitöltő végtelen nemtalálkozásban.
nincsen botlás. nincsen zaj. a porszemek
egyesével siklanak ki a lágyan
érintkező felületek közül.
a nő kifelé lépked a sötétbe. háta mögött a vasútállomás sokszögekbe forgácsolódó fényei. stencilszerű sziluett: a kabát alja hullámos vonal. mint a haja. a szoknyája rövidebb a kabátánál, harisnyás combjaira ér a sála. szertelen. látszik a lehellete a hidegben. szétfoszlik, belemosódik a ködbe. bal kezében cigaretta, néha a szájához emeli, de ugyanolyan a lehellete. szétfoszlik, belemosódik a ködbe. csíp a hideg. a Hold egy sápadt, maszatos folt. kavics. csend van. nem jön vonat. nem vár más. nem fog történni semmi. csend van. nem akarok közelebb menni, nem érdekel az arca. nem fog történni semmi, később sem, bármikor, ugyanennyire: nem.
ahogy profilba fordul, látom a hajába fogott tollakat.
az erdőben minden lépés egyforma hosszú. minden irány ugyanannyira észak mint dél, az égbolt egyenletesen hamuszürke. a ködben a visszhangok közeliek, a madarak cserregése hirtelen, a szarvasok lépte kíváncsi, lomha. az avarban a lépéseim zaja, néha csak ennyi marad. nincsen távol. nem létezik. sem látványban, sem hangban. megyek, laposokon nézelődve, hegyoldalakon lesietve, rétszéleken kódorogva, míg ki nem vetnek maguk közül a fák egy helyen, ami számomra ismeretlen összefüggésben áll a hellyel ahol közéjük léptem. esteledik. sáros a cipőm, koszos a kezem, moha ragadt a körmeimbe.
olyan, mint hajózni. egy dimenzió hiányzik. az irány dimenziója, és ez megbolondítja az időt.
t’ Davy Jones’ locker with it.
