néztem az öregasszonyt, ahogy táncol a költővel. esteledett, a zene alig szólt, szinte csak képzeltük a nyugatbalkáni kesergőt. a körfolyosón ültünk, a lábam a korlátnak téve, és a belső udvar szemközti oldán a kivert üvegű ablakokban fel-feltűnt a két táncoló alak. az öregasszony lényegében magával a tánccal táncolt, a költő pedig csak a jelenet kedvéért. aztán valaki spagettit tálalt a barnássárga falú folyosón, barnássárga fények között, a mindenhonnan előkódorgó barnásszürke ruhás alakoknak. vacsoraidő. a körfolyosón ültünk, titkokon gondolkoztam, az öregasszonyon, akinek — valami szinte képtelen módon — felerészben tulajdonjoga lett a feltört szint egyik lakásában. az egyik szomszéd házban lakó haragosunk suttogta el nekem elkeseredetten valamelyik nap. az öregasszony ezek szerin valójában titkos őrangyalunk, de nem beszél róla, és így minden marad a régiben. szerencsére. és ezáltal mindegyikünket megment egy kicsit. kivéve persze a költőt. őt nem lehet megmenteni, neki az egész élete olyan, mintha a ceruzával írást azzal helyettesítenéd, hogy egy ceruzavonal-vékonyságú csík kivételével végtelen szélességben radíroznál ki mindent. ha az ember más kárán tanulhat, ő maga a tökéletesség kulcsa. iszik, élénkítőkkel és altatókkal tartja fenn az álmatlanság és a félálom ritmusát. iratokat hamisít és mintegy mellékesen, ahogy jár-kel a világban, tudatmódosító szerek kerülnek hozzá és tőle másokhoz. selyem. bejárja a helyeket ahová értelmetlen merészkedni, és visszatér — bár sebesülten — de kezében az írásokkal, amikről addigra már nem tudja mit jelentenek.