a feltört szinten a vizet hátul, a kislépcsőház melletti régi szerszámosraktárban tartjuk. ott elég hűvös van ehhez. a környék bérházainak lépcsőiből az első érkezők összecsiszoltak egy jó nagy márványkádat, és abba hordunk mindenhonnan, köztéri kutakból, ásványvizes palackokból, forrásokból, meg néha a Lukácsból, bárhonnan, ahonnan csak tudunk, vizet, olyat, aminek története van.
néha fura története.
legutóbb pedig egy ilyen pohár víz egészen megbolondult: a szobámban elérte a szökési sebességet, és apró nyüzsgéssel eltávozott az összes, a legapróbb pici része is. ki a kezem bőréből, ki a helyről ahol az idegességet érezni szoktam,
ki mindenhonnan —
sehová.
az üresség könnyűsége maradt csak helyette.
és ahogy felnéztem, láttam, hogy máshol is mindenütt ez a felszabadító hiányérzet maradt: egy olyan perspektíva, ahol a párhuzamos egyenesek már kartávolságban metszik egymást —
Nap: 2009. május 4.
mostanra viszont
rájöttem,
hogy a rohadt csended valójában
egyetlen folyamatos üvöltés.
