távoli helyről érkeztünk csendben hordozva magunkban az üzenetet az indulásunkból származó ígéretet ami egyszer összetalálkozva majd megvalósul és akkor az a pillanat létre hozza majd újra a lényeget magát – lehetett volna ott az arcodat megpillantva a köves hegyoldalon felfelé kaptatva a bükkfák árnyékában de valami a levegőben továbbforgatta az időt következő találkozásunkig amikor már nem ez már nem erdő hanem a város volt körülöttünk és találkozásunk a zűrzavarban nem került helyére a láncolat megszakadt az üzenet elveszett az ígéret szövedéke felfeslett és aztán visszatérve a fák közé egyedül azt keresem hogy merre vezet mégis tovább ez az út elalszom majd később müge-illatban ébredek ugyanott a kövekkel szórt hegyoldalon lombok alatt egy kis tisztás mellett megyek tovább hiszen a folyópartig borzasztó hosszú az út de ott virágzik csak a kikerics te meg távol még a folyó is köztünk de az erdészeti úton a porban a bakancsomat nézve ahogy a sokadik lépés egyre csak felfelé vizes a hátam a hátizsák alatt és nincs velem senki még a fenyőerdőbe érve sem lankák sziklák és avar meg rét két napja nem láttam embert madarak és bogarak és fák és illatok és ne gondold hogy én ott vagyok mert megszűntem magam lenni hullámzik bennem a körülöttem és nincs szélem elveszett így mászik belém az ős-félelem: kicsiségem – míg meg nem adom magam neki és zihálva egy fatörzsre leülve előrehajtom a fejem csend percekig csend aztán újra elindulva beszélgetni kezdek kinyílnak az érzékek megjelenik amit eddig magam mögött hagytam és a múlt percek egyszerre itt beszélgetni kezdek de nem hallok szavakat mert nincsenek mégis értenek mégis értelek és hogy nem vagy sehol nem gyűlölöm tovább mert bár itt van helyed de ha nem vár már csodát benned a lélek ha nem szeretnéd mit remélek ami itt volna rész belőled nem volna elég hisz itt kell legyen minden részed aztán ha a hegy szélére érek ami alattam elterül végtelen tágas de a sziklaperem másik felén a fák velem állnak alattuk a füvesen találok magamnak ágyat karnyújtásnyira többszáz méter mély levegő libegő lepedő sötét lesz és nem marad más velem csak a legapróbb fények és a legapróbb árnyak jóéjt nem kívánnak de befogadják álmomat ami most nem történet nem áldás nem kárhozat csak a fáradtság tiszta sodrása reggelig amíg a levegő napfénnyel újra megtelik
Hónap: 2009 február
nincs külső menedék, nincs általános fegyverszünet,
de végül — jobb ha tudod, hogy — egyesével
különbékét kötöttem a helyekkel, amikkel kellett.
hiszen ártatlanok.
a Lapos vízszagú, tompa éjjeleiben való örökös kergetőzéssel,
a szabolcsfalusi Fehérhegy hidegen tétova nyugalmával,
Bányapuszta szélráncibált ködfüggönyével,
Kisújbánya surranó patakjában a molnárkákkal,
az Amádévár rozsdás patkókat rejtő oldalával,
és a Malomvölgy cinkosságot játszó hazug zsombékcsomóival.
egyszer még azokkal is.
azért van ez, mert tudom a titkot, vagyis,
valójában a zsebemben hordom:
papírból van a héja, és
— ha szerencsém van —
esik az eső és épp mezítláb vagyok,
— ha szerencsém van —
nincs rajtam csak szakadt ruha, aminek nem árt a sár.
aztán ha kedvem tartja megfordulok,
fogom magam, és odasétálok.
egészen
pont
oda
aztán ha kedvem tartja megfordulok,
fogom magam, és odasétálok.
egészen
pont
oda
.
kavicsokat vittem a kertkapud mellé a virágágyásba,
és úgy rendeztem el őket,
ahogyan a csillagok vannak
a téli égen az Orion öve körül.
sötét volt.
az is lehet, hogy szétkaparták a kutyák másnap reggelre.
felálltam a magas útpadkára és — ahogy a lámpánál állt a buszod —
(a busz, ami nem áll meg a kis megállókban,
ami — ha nem kap pirosat — arrafelé csak átrepül a házak között)
némán és mozdulatlanul néztem,
ahogy alszol némán és mozdulatlanul.
kiabáltál még valamit, egy utolsót, búcsúzóul, én előre néztem,
és a hátam mögül a hangod beleveszett a völgy sötétségébe.
a szélső házak árnyékából az apró lányok szétszaladtak ezzel az egy szóval,
bele az erdőbe, millió felé, és mindenhonnan ismételték,
játékosan, mint egy dallamot, mint jelentés nélküli ritmust,
és a jelentése el is veszett végül,
csak a csilingelése maradt meg, hazáig.
